Hayley: „A menőség nem számít, soha nem is számított”

Két nappal a honlapunk indulása előtt, 2013. június 23-án publikálta alábbi bejegyzését az együttes LiveJournal-oldalán Hayley, amit akkor utólag nem fordítottunk le, most viszont úgy döntöttünk, mégis megtesszük, hiszen amellett, hogy nagyon elgondolkodtató, sokatoknak inspiráló és motiváló is lehet!

Mi menőbb a menőségnél?

… magadat adni. Az menőbb.

Valamelyik nap gondolkodóba estem… Random blogokat, divatoldalakat és online magazinokat nézegetve elszomorodtam. Leginkább azért, mert szerintem a ma létező különféle szubkultúrák nagy része azért van jelen, mert valakik egy ponton úgy érezték, nem illenek a tömegbe. (Maradj velem.) Volt egy saját mozgalmuk, amiért élhettek. Így is tettek, és lehet, hogy ez a mozgalom később utat tört magának, vagy valaki szintén úgy érezte, harcolhatna ugyanezen dolgokért. Lehet, hogy még csak nem is volt igazi „harc”, hanem inkább egy életforma. Meneteltek a saját dobjuk ütemére. Kiskorunktól kezdve nagyi mindig elmondta a húgaimnak és nekem, hogy „más ütemre lépünk”. Nem igazán értettem akkor, de őszintén, örülök, hogy nem, mert akkoriban nem láttam értelmét annak, hogy felhívjam a figyelmet arra, miben különböznek mások. Egyszerűen így éltem. Feltételezem, hogy még most is. Legalábbis remélem.

Már értem, és most már másokban is látom… főleg fiatalokban. A húgaimban biztosan. De számtalan rajongónkban is. Még egyszer: főként fiatalokban. Mert mikor még fiatalok vagyunk, még nem vagyunk megmérgezve a „menőség” gondolata által. Nem izgulunk annyira azon, mennyire illeszkedünk be a társadalom klikkesedéseibe vagy az emberiség alcsoportjaiba. Szóval ekkor csak azt tesszük, ami természetesen jön belőlünk. Vicces, hogy a kultúránknak van egy része, mely megszállottja a fiatalságnak és a szépségnek – mégis megfeledkezünk arról, hogy a fiatalság legeslegfontosabb összetevője a tiszta lap, az ítéletmentesség, a tágra nyílt szemekkel való kíváncsiskodás. Az ilyesmit nem árulják minden sarkon.

Egyébként azért lettem szomorú, mert ezekben a szubkultúrákban és a teljesen újfajta „túl menő kölykök” között valószínűleg vannak olyan emberek, akik egy ponton nem tudnak beilleszkedni, nem „normálisak”, és talán meg kell találniuk azt a helyet, ahol azt érezhetik, teljesen ki tudják fejezni önmagukat. Mindenhol ezt látom. Ők azok a különcök, akiket középiskolában napi szinten bántalmaztak, de aztán egy bandában kötöttek ki és régi lúzerségüket a képmutatás trófeájára cserélve a többiek fölé emelkedtek. Azok a fiúk és lányok, akiket sosem kapnánk rajta egy átlagos plázában, ahol egyszer biztosan viccet csináltak belőlük azért, amit viseltek, ma olyan egyedi márkák ruháit hordják, mint a UNIF vagy a Lazy Oaf (amit én imádok, hogy tisztázzuk a dolgokat) és mindenki mást „átlagosnak” hívnak. Csak azt kérdezem, a kör miért nem ér véget azokkal, akiknek meg kellett volna tanulniuk a leckét? Az egykor különcöknek és nyomiknak csúfoltak miért nem nevelnek fel egy új generációt, ahol az emberek öntudatosabbak, magabiztosabbak a saját egyéniségükkel kapcsolatban? Miért tűnik úgy, hogy a furák közül néhányan egy kis sikermorzsát találva lenéznek másokat, mert nem úgy néznek ki, nem úgy gondolkodnak és nem azt az utat járják, mint ők? Ez olyan, mint mikor a végzősök megkeserítik az elsőévesek életét, mintha ők maguk nem lettek volna gólyák három évvel ezelőtt. Nem voltam a legnépszerűbb személy az iskolában. Még ha voltak is barátaim, mindig úgy éreztem egy kicsit, hogy kilógok. De ez sosem volt rám negatív hatással… Ez olyasmi, amivel bátorítani szeretnék másokat. Ez képezi a Paramore mögötti üzenet nagy részét is. Hogy segítsünk felemelkedni azoknak, akik szégyellik, hogy mások. Hogy elmondjuk nekik, valószínűleg ez a legeslegkirályabb dolog velük kapcsolatban.

Ebben a pillanatban, 24 évesen, ahogy a melegítőmben ülök és totál katasztrofálisan nézek ki/érzem magam (hé, a jogom megvan hozzá)… azt kell mondanom, hogy nagyon büszke vagyok arra, hogy gyerekként sose éreztem azt, hogy beleillettem volna a népszerűek tömegébe. Felnőttként pedig azt nem érzem, hogy az álszent cikik táborát erősíteném. Őszintén, jó dolog azon lenni, hogy minden nap magamat adjam. Bármi is legyen. Nem számít, hogy a kaliforniai Silverlake-ben vagyok – az orrukat magasan hordók földjén – vagy otthon, Nashville-ben. Nem számít az sem, ha a vörös szőnyegen vagyunk. Szerintem nem is érdekelhetne ennél kevésbé. Nem azt mondom, hogy mindig könnyű, de mindig megéri, ha hű maradsz önmagadhoz.

Ha mást nem, ez lehetne amolyan Vissza a jövőbe-féle figyelmeztetés azoknak, akiket érdekel ez a bejegyzés, hogy a gimi véget ér, de igazából mégsem ér véget teljesen. Mindig lesznek olyanok körülötted, akik ujjal mutogatnak és kinevetnek. Úgy gondolják, hogy nem vagy olyan magasságokban, mint ők. Úgy érzik, hogy a munkájuk, a cipőik, a pénzük, a pasijuk vagy a barátnőjük, az életmódjuk… olyan szinten van, amiről te még csak nem is hallottál sosem. Az igazság pedig az, hogy senki más nem élheti a te életed. Senki sem – legyen akár nő vagy férfi – ébredhet fel reggel és húzhatja fel a cipőidet. Senki másnak nem sikerülne. Úgyhogy élj vele. A menőség hazugság. A menőség nem számít, soha nem is számított. Csupán felfogás kérdése.

Összefoglalva: te vagy önmagad fáklyahordozója. Ne hagyd, hogy bárki is ellopja a fényed. Viselj, amit akarsz. Gondolkodj úgy, ahogy akarsz. Menj szembe a normálissal. És igen, menj szembe azzal is, ami „menő”.

Mindent összefoglalva: nagyon izgulunk, hogy a napokban végre közzétehetjük az Anklebiters videoklipjét. Kislemezként nem adjuk ki hivatalosan, csupán egy videót készítettünk hozzá, amit azért szerettünk volna, hogy kifejezzük, mit jelent az együttesnek a dal mondanivalója. Köszönjük azoknak, akik az előző turnék alatt feljöttek hozzánk a színpadra, hogy velünk énekeljék a számot. Ezzel a dallal járulunk hozzá az önszeretet és önelfogadás művészetéhez, bármibe is kerüljön.

Szeretünk titeket, srácok, és akkor szeretünk a legjobban, mikor önmagatokat adjátok.

xxxxx h

Forrás: LiveJournal

Az Anklebiters dalszövegfordítását itt találod.