Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
Május végén írt hosszabb bejegyzést a Paper magazinnak Hayley, melyben őszintén beszélt az elmúlt évek megpróbáltatásairól, nehézségeiről és ezek következményeként kialakult súlyos depressziójáról. Időhiány miatt csak most tudtuk elhozni nektek a cikket, de a sztori még mindig legalább annyira releváns, mint amennyire elgondolkodtató, így alább teljes hosszában olvashatjátok magyar tükörfordításban az énekesnő vallomását:
Nem. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor valójában attól félek, hogy az emberek meglátják, elolvassák, és ha a végén semmit sem értettek belőle, tükrözi az én értékemet emberként.
Beszéljünk inkább másról. Beszéljünk az AL-ről.
2015 nyarán egy eljegyzett, sárga hajú 26 éves voltam. Ott ücsörgött egy Grammy-díj a konyhapultomon, és dobozok voltak szanaszét a házban, mert épp akkor költöztem vissza Nashville-be pár őrült év után, amit Los Angelesben töltöttem. Úgy volt, az év szeptemberében megyek férjhez, picit visszaveszek a tempómból, ültetgetek a kertben, gyereket szülök, készítek egy új Paramore-lemezt. Végre úgy éreztem, minden tökéletes és boldogan élhetek, amíg meg nem ha– Ó.
Wow…
Kicsikét idehánytam.
Képzelj el egy lányt, aki a járdán ugrál és táncol egy rikító, színes ruhában. A szemei csukva vannak, hangosan nevet. 30 méterrel a feje felett valaki pedig egy zongorát (csak gyere velem) kitol az ablakon, ami zuhanni kezd egyenesen lefelé. Nos, én voltam ez a lány.
Úgy volt, Taylor York és én elkezdünk dalokat írni az ötödik lemezre, és emlékszem, hosszú idők után először volt végre egy ötletem, amit elküldhettem neki. Majdnem elsírtam magam, mikor tegnap újra megtaláltam a dalszöveget a telefonomban.
Józanság, miért kell belőlem őrültet csinálnod? / A barátom voltál, de most az ellenségemnek tartalak / Mikor a térdeimre rogyok, hallom, ahogy nevetsz / Mikor a neveden szólítalak, nem jössz felém.
Sose fejeztük be ezt a dalt, de ez a kis részlet volt az első jel a tudatalattimtól, hogy valami nincs rendben velem. Más jelet nem is kaptam addig, amíg az a bizonyos zongora rá nem zuhant a fejem búbjára.
A puffanás után arra ébredtem, hogy megint egy taggal kevesebb van a bandában… újabb veszekedés, ami a pénzről szólt, és arról, melyik dalt ki írta. És volt egy jegygyűrű is az ujjamon annak ellenére, hogy hónapokkal azelőtt felbontottam az eljegyzésemet. Nagyon sok dolog történt nagyon rövid időn belül. Aztán nem ettem, nem aludtam, nem nevettem… nagyon hosszú ideig. Még most is határozatlan vagyok, vajon ezt depressziónak hívjam-e. Az emberek, általában félelemből fakadóan, nagy dobra, címlapra vernék ezt, mintha a depresszió egyedi és érdekes lenne, és mintha megérne egy kattintást. A pszichológia érdekes. A depresszió kín.
Írtunk és írtunk, de sose voltam elégedett azzal, amit hozzátettem a Taylor által küldött zenéhez. Az ő dolgai inspiráltnak hangzottak. Az én részeim, legalábbis számomra, úgy hangzottak, mintha valakinek meghalt volna a lelke. Nem ismertem azt az embert a szavak mögött. Talán azért, mert sose engedtem meg neki, hogy előbújjon és elmondja a valódi érzéseit. Korábban annyira se foglalkoztam vele, hogy egyáltalán megismerjem. Hogy lehet, hogy ugyanazok az ajkak, melyek kimondták a boldogító „Igen”-t, később azt éneklik, hogy „Azt kéred, bocsássak meg neked, de egyszerűen nem tudok.” Vagy ugyanaz az ember, aki egykoron megpróbált felhőtlenül vidám, pezsgő lenni, hogyan tudott olyan dalszöveget írni, mint „Segítségre sincs szükségem, majd szabotálom én önmagamat.”
De az írás életben tartott. Rákényszerített arra, hogy őszinte legyek. Együttérzést váltott ki belőlem Taylor kapcsán a mentális egészségéért küzdött harcában. Segített megérteni, hogy az érzelmi jólét és fizikai egészség konkrétan összekapcsolódnak. Segített ráébredni arra, hogy soha, de soha nem kellett volna feleségül mennem az exemhez, és hogy a szerelem nem olyasfajta dolog, amit kierőszakolhatunk a másikból. Ahogy Zac Farro villámcsapásként tért vissza Taylor és az én mindennapjaimba, az írásnak segített megnyitnia a szívemet a gyógyulás felé. Most minden este, mikor turnézunk, körbenézek és azt látom, hogy újra visszatért a testvérem a dobok mögé. Nincs többé elutasítás. Többé nem mászkálok úgy abban a bizonyos forgalomban, amiben az a meseszereplő néni észre sem vette a háta mögött lévő roncsokat, miközben egyébként ő is alig élte túl.
Ezt hívom úgy, hogy „Az élet az After Laughterrel”. Picit talán ostobaságnak tűnhet, de segít úgy gondolni erre az időszakra az életemben, mint egy jelentős fordulópontra. Mint a Szaturnusz rehabilitációja. A barátaim életében is fedeztem fel hasonló pillanatokat. Több megfontoltság és tudatosság. Több lágyság. Készen állok mind a fájdalomra, mind az örömre. Visszanyertem a régi nevetésem, ahogy édesanyám mondja. A nevetést, ami átveszi az uralmat a testem felett és kilök belőle pár másodpercre. Néhány éve meg azt reméltem, hátha meghalok végre.
Szóval itt a beszámolóm. Mekkora papoló idiótának tűnhetek azok számára, akik nem Adam által ismernek.
Kicsoda Adam? Köze van az After Laughterhöz?
A lényeg: egy órája még rettegtem megírni ezt a szöveget, mert féltem, hogy nem lesz „elég jó”. Csak annyit tudtam tenni, hogy olyanról írtam, ami érdekel. Az önkifejezés egyenlő a túléléssel számomra. Úgy csinálod, ahogy te akarod. Írj, rajzolj, alkoss valamit saját kezűleg. Mondd el valakinek, hogy szereted. Menj el autókázni és tekerd le az ablakot közben, majd kiálts ki rajta valami olyasmit, hogy „NAGYON SZAR HELYZETBEN VAN MOST AZ ÉLETEM!”, vagy „MIT HALLOTTATOK? TÖK JÓL VAGYOK MA!”
Vannak még kipróbálandó dolgok, ha a sírás és a táncolás nem segít.
Szóval nem mondhatod, hogy az írásom nem segített picit sem… én pedig nem beszélem be magamnak, hogy értéktelen vagyok.
