Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
A Rock Sound idén kedvenc énekesnőnket választotta meg a legnagyobb hatású rockzenésznek, és ez alkalomból készítettek vele egy átfogó interjút.
Gratulálunk, a lista első helyén végeztél! Milyen érzés, hogy a legnagyobb hatású rockzenésznek választottak?
– Oh basszus… nagyszerű! Sokat jelent ez nekem. Már 12 éve állok a banda élén, de ilyen hízelgő módon még sosem ismertek el mind emberként, mind énekesként csupán azért, mert amit tettem, hatással volt az emberekre, és ez csodálatos. Nagyon megtisztelő.
Mit jelent számodra hatni valakire, furcsának találod, hogy valaki téged gondol ilyen téren befolyásosnak?
– Őszintén, annak találom, igen. Nagyon durva, amikor valaki elmeséli, hogy mekkora hatással voltál rájuk, vagy hogy te voltál a hősük, mert ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy igazából én is pont olyan vagyok, mint ők. Ismerem magam, és nekem is pont annyi rossz időszakom van, mint bárki másnak, és én is harcolok dolgokkal a szívemben és a fejemben. Megtisztelő, hogy így létesíthetek kapcsolatot az emberekkel – persze ez nagy nyomás is rajtam egyben –, de megéri, és segít igazinak maradnom.
Emlékszel még az első alkalomra, amikor valaki elmesélte, hogy inspiráltad őket? Milyen érzés volt?
– 11 vagy 12 évvel ezelőtt a MySpace-en minden egyes üzenetre válaszoltunk. Aztán ahogy haladt az idő és egyre nagyobbak lettünk, gyorsabban jöttek az üzenetek, és már nem tudtuk tartani a lépést, de az első levelezésekre emlékszem. Néhány ember bántalmazta magát, másoknak pszichológiai problémáik voltak, de elmondták, hogy a zenénket hallgatva és a dalszövegeimet olvasva könnyebben dolgozták fel a nehézségeiket. Ez nagyon komoly volt. Az Emergency című dalunkban van egy sor, amelyikben azt énekelem: »ezek a hegek nem forrnak be sosem«, és találkoztunk egy lánnyal, akinek csuklóján ez a szöveg volt rátetoválva a sebeire. Összeszorult a szívem. Én személy szerint sosem bántalmaztam magam, és bár voltak depressziós és nagyon nehéz korszakok az életemben, ez egy teljesen másik szint volt. Az, hogy valaki sikeresen átlendült az életében ezen a ponton, és olyan szavakkal nyugtázta, melyeket én írtam, nagyon megrendített.
Meg tudod majd valaha szokni, hogy ekkora hatással vagy az emberekre?
– Szerintem ezt nem is lehet, mindig nagyon megtisztelő marad. Csomó rajongónkkal együtt nőttünk fel. Épp most futottam össze egy Grace nevű csajjal Nashville-ben, akit már 16 éves korom óta ismerek. A barátaival eljöttek az egyik legelső koncertünkre New Yorkban, és azóta is jóban vagyunk. Egyidős velem, szóval sok dolgot egyszerre éltünk át, szinte együtt váltunk felnőtté. Évente párszor látom koncerteken, és mindig mesél az életéről (az első munkájáról, az első pasijáról, az első lakásáról), és számomra ez ugyanolyan fontos, mint bármi
Valószínűleg könnyen elfelejtik, milyen fiatal vagy, hiszen már több mint tíz éve szerepelsz nyilvánosan. Ezekkel a felelősségekkel és tapasztalatokkal telt meg a gyerekkorod, nem csak úgy hozzád vágták felnőttként…
– Ez így van. Előbb volt zenekari MySpace-profilom, mint saját, és akkor jutottam el először a Warped Tourra, amikor felléptünk ott. Az összes ilyen első élményt, amit azt gondoltam, átlagos sulis kölyökként fogok átélni, végül sokkal több felelősséggel kellett megtennem. Persze nagyon fura szituáció, de ugyanakkor megvannak az előnyei is. Annyi idősen még nem igazán gondolsz bele, hogy amit csinálsz, az egy munka, inkább csak egy hobbinak tűnik, aminek keretein belül a haverjaiddal lóghatsz, de aztán leesik. Nekem nem volt normális gimis életem, és eleinte sokszor megkérdezték, hogy bánom-e, hogy kimaradok dolgokból, de sosem éreztem így. Egy csomó csodálatos, velem egykorú emberrel találkoztam szerte a világban, és olyan munkákon dolgoztunk, amikre nagyon büszke voltam, úgyhogy nem értettem, mégis hogyan maradhatnék ki bármiből is.
Az emberek szeme előtt nőttél fel és követtél el hibákat. Mennyire volt ez kihívásokkal teli?
– Íróként főleg nehéz, mert el kell döntened, mit adsz ki, és mi marad privát, és hát a Paramore esetében a nagyja általában nyilvános. Néhány dolgot megtartok magamnak a szívemben, de nagyrészt az összes hibám és azok a dolgok, amiket szégyelltem, és az összes fájdalom és bántás, amit nekem okoztak vagy esetleg én okoztam, nyilvánosságra került. Nehéz mindent dalba írni, és mégis titkolózni. Ezt sok szenvedés árán tanultam meg, mert olykor előfordult, hogy valamin keresztülmentem, és aztán nyíltan beszéltem róla, de magamra kellett szólnom, hogy »hékás, ez itt a való világ, nem csak egy játék!« Sokszor valódi emberekről és történésekről írok, és ezt nehéz kontroll alatt tartani. Nem könnyű, amikor egész világ olvassa a naplód, de ugyanakkor ennek köszönhetően maradtam két lábbal a földön. Remélem, hogy az én tapasztalataimon keresztül talán majd mások is okosabbak lesznek, szeretném, hogy a hozzám hasonló helyzetben levő srácok egy kicsit is tanuljanak az én nyilvános hibáimból.
Kijelenthetjük, hogy az elmúlt évtizedben te voltál a legnagyobb hatással a női rockelőadók megítélésére. Tisztában vagy ezzel?
– Bizonyos szempontból igen. Ez persze nagyon hízelgő, de ugyanakkor nagyon nehéz elfogadni. Emlékszem egyszer olvastam egy interjút Lynn Gunn-nal a PVRIS-ből, ahol arról beszélt, hogy kiskorában ellátogatott egy Paramore-koncertre, és később az ihlette őt is arra, hogy egy rockbanda énekesnője legyen, hogy látott engem a színpadon. Ez egy hatalmas dicséret, és nagyon jó érzés is, hiszen abszolút könnyű vele azonosulnom. Én is megnéztem a No Doubtot és a Garbage-t tiniként, láttam az erős, magabiztos frontasszonyaikat, és tudtam, hogy sokkal több bennünk a közös, mint bárkivel a suliból. Láttam őket fellépni, és azt gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni, bennem is megvan. Ugyanezt átadni valaki másnak hihetetlen, főleg, hogy voltak azért idők, amikor egyáltalán nem léteztek női énekesek, sőt női zenekartagok sem. Abszurdnak hangozhat, de az, hogy csajok töltik be ezeket a pozíciókat, teljesen új dolog. Csak az elmúlt néhány évben fordult elő, hogy az emberek már nem kapták fel a fejüket az ilyesmire.
Nehéz volt egy ennyire férfiak által uralt környezetben felnőni?
– Mostanáig szerintem fel sem fogtam, hogy tiniként milyen magányos voltam néha. Tulajdonképpen csajok társasága vagy barátsága nélkül nőttem fel (ezt aztán bepótoltam a húszaséveimben), és rosszul is viszonyultam ehhez a kérdéshez. Nekem kimaradt az, hogy a suliban lányok vegyenek körül, vagy az, hogy nők társaságában dolgozzak nap mint nap. És ha az emberek úgy gondolják, hogy bármi, amit én tettem, vagy elértem, egy kicsit is változtat majd ezen a jövőben mások számára, az csodálatos. Nagyon jólesik, ha valaki ezt mondja.
Lynn Gunn és Jenna McDougall nemrég arról beszéltek, milyen jó volt nekik, hogy támogathatták egymást barátokként a közös turnéjuk alatt. Milyen érzés neked látni, ahogy élvezik azt, ami neked nem adatott meg?
– Nagyszerű ezt látni, és örülök, hogy egyre gyakoribb. Mostanában rengeteg csodálatos női művész van, akiket elismernek – jogosan. Én nem gondolom, hogy bármi többért is felelős vagyok, mint a Paramore-dalokért, amiket megírtam, de ha bármi is, amit tettem, inspirálta őket, annak nagyon örülök. Ami még ennél is jobb, hogy most egy teljesen új generáció fog már úgy felnőni, hogy felnézhetnek ilyen nőkre, mint Jenna vagy Lynn. Amikor mi kezdtük a bandát, én az inspirációm egy részét férfiakból merítettem, mert nem volt elég nő a szakmában. Néztem a srácokat, akikért rajongtam, és azt gondoltam, ezt én is ugyanilyen jól meg tudom csinálni, csak másképp kell majd megoldanom. Mindenképpen pozitív, hogy most sok lány már közvetlen a női előadókkal tud majd azonosulni, és ez egyre csak növekszik majd.
A zenén kívül a divatra is hatalmas hatást gyakoroltál a stílusoddal, hiszen annyira egyedi vagy…
– Abszolút, és nagyon örülök neki, hogy sikerült leküzdenem a félelmeimet. Férfiak között felnőni többek között azt is jelentette (főleg a zenekar kezdeti időszakában), hogy nem nagyon mertem lány lenni. Ugyanazokat a pólókat hordtam, mint a fiúk, és a cipőim is úgy néztek ki, mint az övéik… nem akartam kilógni. Féltem tőle, ha igazi lánynak néznék ki, nem vennének komolyan, de ez nagyon káros gondolat volt, főleg ilyen fiatalon. Emlékszem, Josh a 2006-os Warped Touron megkérdezte tőlem, hogy miért nem hordom már azokat a különc ruháimat, amiket korábban. Én persze védekezően és elutasítóan reagáltam, de aztán otthon gondolkozva leesett, hogy végül is jogos volt a kérdése. Akkor döntöttem el, hogy nagyobb hangsúlyt fogok fektetni az önkifejezésre, és amikor egy évvel később kijött a Riot!, már őrült sminket viseltem, háromféle színű volt a hajam, és egy Japánban vett rikító harisnya volt rajtam… szóval megváltoztam. Ennek most már majdnem tíz éve, és akkor még nem volt a színen Lady Gaga vagy Katy Perry, egyik hatalmas, színes popsztár se. Amikor így jelentem meg az MTV-ben, furcsán néztek rám, de akkoriban muszáj volt megvalósítanom önmagam. Aztán amikor megláttam a koncertjeinken, hogy sok csaj festi a haját, nagyon meghatódtam. Sokkal jobban éreztem magam a saját bőrömben ettől, és már nem aggódtam azon, hogy bárki is komolyan vesz-e majd, amikor úgy nézek ki, ahogy én akarok. Örülök, hogy sikerült magam ezen túltennem. Sosem akarnám, hogy más is úgy érezze, nem lehet önmaga, pl. ezért is volt olyan fontos megalapítanom a goodDYEyoungot.
Gondolom a festékek fogadtatása nagyon különleges volt számodra, ugye?
– Igen, és őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ilyen pozitív reakciókat kapunk majd. Amikor fiatalabb voltam és mentem a boltba, reménykedtem, hogy találok majd olyan pirosat, aminek egy kicsit rózsaszín a fénye, vagy esetleg narancsos, de persze sosem sikerült. De azért remek volt. Most pedig már a nagyimnak is lila a haja, és icipici gyerekek is színes hajra vágynak, szóval jó látni, hogy sokkal elfogadottabbá vált az önkifejezés ezen formája. A goodDYEyounggal mi egy közösséget szerettünk volna építeni. Beszélgetni szeretnék az emberekkel, pont úgy, ahogy a Paramore-on keresztül is. Szeretném, ha ez a márka a pozitivizmust és az önbizalmat képviselné, és bátorítsa az embereket, hogy azok lehessenek, akik lenni szeretnének, és egészséges módon fejezzék ki önmagukat, fogadják el egymást olyannak, amilyenek.
A te életedben jelenleg jelen vannak ezek az értékek?
– Hát, a zenekar szempontjából nagyon nehéz éven vagyunk túl. A negyedik album időszaka nagyszerű volt, remekül éreztem magam, és bár sokat tanultam magamról, a barátaimról és a zenéről, ami igazán nagy lecke volt, az az, hogy semmi sem tart örökké. A nosztalgia persze segít, de nem hosszútávon. Sok nagyszerű dolog történt mostanában – főleg az esküvőm –, de ugyanannyi nehézség is jött vele. Nagyon fontos, hogy tudjunk koncentrálni, megértsük, hogy mi a célunk, és önmagunk maradjunk. Az élet bármelyik pillanatában az ölünkbe hullhat valami, ugyanúgy, ahogy el is veszíthetünk mindent egy csapásra, épp ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy a hatáskörünkön kívül eső dolgokra alapozzuk a boldogságunk. Meg kell keresnünk az igazságot, és én épp ezen vagyok. Az élet elég őrült tud lenni néha, de most már látom a fényt az alagút végén, és hamarosan oda is érünk. Az élet egy olyan kaland, amelyben meg kell találnunk a helyünket és a célunkat, és azt, mi számunkra a legfontosabb. Ha ez megvan, minden erőnkkel követnünk kell. Remélem, ezt senki – beleértve magamat — se felejti majd el.
