Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
Az Uproxx a legújabb paramore-os cikkében összefoglalta a zenekar karrierjét, hogy a kezdetektől mi mindent is tettek már le az asztalra. Lefordítottuk nektek a teljes írást, így elolvashatjátok, hogyan fejlődött az együttes lemezről lemezre.
Bár a Paramore már több mint egy évtizede megalakult, a pop-punk bandát szinte egész karrierjük alatt meglehetősen figyelmen kívül hagyták. Bizonyos mértékig ez egészen a mai napig is így van, leszámítva hogy utolsó, 2013-ban megjelent, önmagukról elnevezett albumuk még a szakma és a közönség körében is sikert aratott.
Az, hogy a zenekar alulértékelt – és egyelőre az is marad –, részben a múlt- és jelenbéli, tagok közti feszültségnek köszönhető. Ennek ellenére a formáció rengeteg sikert ért el a dinamikus frontasszony, Hayley Williams segítségével.
A régimódi kritikusok szerint a banda létjogosultságát az is megkérdőjelezi, hogy női énekesük van, hiszen a férfiakkal teli zeneipar sokszor szexista. A Paramore-t így ennek a jelenségnek köszönhetően rendszerint nem vették komolyan, és becsmérlően beszéltek munkásságukról. Williams 27. születésnapja tökéletes alkalom, hogy végigvegyük a zenekar diszkográfiáját, és elmondjuk, miért érdemes odafigyelni rájuk.
Az All We Know Is Falling annak a pop-punk hullámnak a kellős közepén jelent meg, amely a 2000-es évek elején olyan zenekaroknak hozott átütő mainstream sikereket, mint a Green Day, a Blink-182, a Jimmy Eat World, a New Found Glory és még sokan mások, ám az album nem keltett túl nagy feltűnést. Az első lemez Hayley már akkor is letisztult és erős hangjának szilárd alapjaira épült, melyet a dalszerző és gitáros Josh Farro, és testvére, Zac Farro tökéletes együttműködése kísért.
Még a pozitív visszajelzések is megemlítették azonban a 16 éves énekesnő fiatalságát, és ócska párhuzamokat vontak közte és Avril Lavigne között. Ennek ellenére azon kívül, hogy mindketten női előadók, és Avril dala, a Skr8r Boi hasonlít néhány korai, fülbemászó Paramore-nótára (mint pl. a Here We Go Again), semmilyen hasonlóság nincs kettejük között.
Sokkal jobban leírja a formáció debütáló korongjának stílusát a róla megjelenő első kislemez, a Pressure, melyben Hayley olyan megszokott punk témákról énekel, mint a bizonytalanság, az üresség, és az elengedés. A szakmai vélemény azonban hamar lehúzta a bandát, mondván, hiányzik belőlük a dinamika, ugyanakkor elismerték, hogy az énekesnő kivételes. A pop-punk közösség mégis felfigyelt a zenekarra, így felléphettek a Warped Touron 2005-ben és 2006-ban is.
Miután benyomást tettek az említett pop-punk szcénára, a Paramore 2007-ben befutott második lemezével, a Riot!-tal. Első Billboard Top 40-es daluk, a Misery Business ugyan nem tért el sokban az All We Know Is Fallingtól, a Tennessee állambeli banda megmutatta sokszínűségét a pop-rock hangzású Let the Flames Beginnel, balladáikkal (mint pl. a When It Rains és a We Are Broken), valamint pop-punkosabb dalaikkal (Crushcrushcrush és That’s What You Get).
Összetett hangzásukért azonban kaptak hideget és meleget is. Sokan ismét az énekesnő tehetségét dicsérték, miközben társai minimális elismerést kaptak. Az NME 5/10 pontra értékelte az albumot, méltatva a Misery Businesst a tökéletes riffért és refrénért, de lehúzva a When It Rainst, amiért úgy szól, mint a Heart együttes, valamint a Crushcrushcrusht, ami szerintük olyan, mintha Shania Twain emóvá válna. A Spin és az Alternative Press bár összességében kedvezően értékelte a Riot!-ot, ezt szintén Hayley erősségét kiemelve tették, miszerint remek szerelmes dalokat ír, és szépen önti zenébe fájdalmait.
Ekkoriban már tagadhatatlanná vált az egyre gyakrabban felbukkanó jelenség: a kritikusok az énekesnő hangját dicsérték, beárnyékolva ezzel a Paramore fejlődő dalszerzői és zenészi kvalitásait. Bármilyen ígéretesek is voltak a Farro testvérek, Jeremy Davis basszusgitáros és Taylor York turnégitáros, egyikük sem ért fel a „Nagyszerű Narancssárga Reménységgel” – ahogyan John Mayer énekes nevezte Hayley-t. Ennek a kiegyensúlyozatlanságnak persze meglátszott az eredménye. A dalszerző és gitáros Josh Farro úgy nyilatkozott,
Mi egy zenekar vagyunk, nem csak Hayley – ez nem az ő bandája. Csak azért, mert ő az énekes, ez nem egy szólóprojekt
— mielőtt a Paramore lemondta európai turnéjának maradék állomásait.
A dráma ellenére a formáció 2009-ben megerősödve tért vissza a Brand New Eyes című anyaggal. A nyilvánosság előtt úgy tűnt, Josh és Hayley végül megtalálták a módját, hogy ismét együttműködjenek, közösen írva dalaikat. A korong címe saját bevallásuk szerint arra utal, hogyan nézzék egymást teljesen új szemszögből, és hogyan engedjék el mindazt, amivel a múltban küszködtek.
Az első kislemez, az Ignorance azonnal újjáélesztette a zenekart. A klipben a Paramore egy klausztrofóbiát előidéző szobában zenél, melyet egyetlen villanykörte világít be. A lendületes dalt a banda védjegyét képző erőteljes akkordok és sodró ritmus jellemzik. Egyértelműen a belső feszültségről és drámáról szól, melynek köszönhetően majdnem félredobták az egész albumot. A következő single, a Brick By Boring Brick hasonló témát érint, a való világ kegyetlenségeiről énekelve, fülbemászó refrénnel.
Csak, hogy tisztázzuk: a Brand New Eyes nem csupán a Paramore eredeti hangzására emlékeztet. A The Only Exception az eddigi legoptimistább balladájuk, melyet akusztikus gitár kísér, és bizakodó dalszövege az igaz szerelemről szól.
Aztán ott van még a Playing God, a Farro testvérek kiválása előtti utolsó kislemez. Az énekesnő bevallása szerint a szerzeményt az álszent embereknek címezte. A refrén arról szól, milyen képmutató, aki mások felett ítélkezik. A klipnek, melyben Hayley a többi tag fejéhez vágja a vádakat, több értelmezése is van. Még ha a dal eredetileg nem is a zenekar problémáiról íródott, a vizuális megjelenítés mindenképp egy végső búcsú volt a korábbi felállástól.
A kritikák természetesen továbbra is az énekesnővel foglalkoztak, bár néhány közülük mostanra elismerte társai közreműködését. A Spin pozitív értékelésében azonban nem tudták kihagyni, hogy Hayley-t a lángoló hajú frontasszonyként emlegessék, bár hozzátették, zenésztársai nem hagyták magára, és érezhető a növekvő összetartás. A Rolling Stone ezzel szemben szarkasztikusan azt írta, a banda nagy küszködések árán fejlődött csak profivá. Az NME ismét nem volt elégedett az akusztikus szerzeményekkel (mint pl. a The Only Exception és a Misguided Ghosts), de dicsérték a lemez vidám popdalait.
Sajnos éppen, amikor a szakma is kezdte elismerni a Paramore-t, és a rajongótáboruk is szépen gyarapodott, ketten az alapító tagok közül, Josh és Zac Farro kiléptek a 2010-es turnét követően. A három megmaradt zenész így nyilatkozott:
Egyikünk sem lepődött meg igazán. Az utolsó évben már érezhető volt, hogy nem szeretnének velünk maradni.
Josh búcsúzó blogbejegyzése ezt tovább részletezte, melyben arról írt, hogy bár a banda a zene szeretetéért alakult, minden megváltozott, amikor az énekesnőt szólóelőadóként szerződtették le. A gitáros a formációt egy mesterségesen előállított terméknek nevezte, melyet Hayley álmai irányítottak, és megemlítette a Riot! utáni szakításukat is, melyet követően a dolgok elindultak a lejtőn. Végül a Brand New Eyes dalszövegein vitatkozva a zenekar két táborra szakadt, és a Farrók a távozás mellett döntöttek.
Paramore is (still) a band.
— hayley from Paramore (@yelyahwilliams) December 20, 2010
A Paramore így két alapító taggal szegényebben, trióként fejezte be 2010-es turnéját. Innen származtatható a banda csatakiáltása, a „Paramore is (still) a band” – a Paramore (még mindig) egy zenekar –, melyet eredetileg egy „Paramore is a band” – a Paramore egy zenekar – feliratú póló ihletett.
A Farrók nélküli első kislemez, a Monster a Transformers filmzenéi közt szerepelt, valamint ezt követően 2011 végén megjelentettek három új dalt a weboldalukon, a Singles Club EP-n. 2012-ben a trió elkezdett dolgozni első lemezükön az új felállással, majd megjelentették a Paramore-t, az eddigi legsikeresebb és sokrétűbb korongjukat.
A Still Into You, melyet az énekesnő a jegyesének, a New Found Glory Chad Gilbertjének írt, megalapozta az album sikerét. A soulos hangzású Ain’t It Fun a gospel kórussal és a funkos basszussal megtámogatott, magával ragadó refrénjével minden korábbinál nagyobb elismerést hozott a zenekar számára, a Billboard Top 40-es lista második helyéig mászva. A dal igazi önmotiváció, amely arról szól, milyen is a buborékunkból kilépve az igazi világba csöppenni. A lemezen megtalálhatóak még továbbá az eredeti Paramore-hangzású dalok is (mint pl. a Fast in My Car és az Anklebiters), balladák (Hate To See Your Heart Break), és optimista, középtempós szerzemények is (Daydreaming, Last Hope).
A szakmai és eladási sikert követően a zenekar ismét turnéra indult 2014 második felében, és meg sem álltak 2015-ig. Bár úgy látszott, a ismét szilárd alapokon állnak, 2015 decemberében a basszusgitáros Jeremy Davis újfent kilépett a formációból (korábban ezt egyszer már megtette az All We Know Is Falling felvételei alatt).
A Paramore azonban tovább folytatja, és nekünk sincs okunk másképp gondolni, hiszen átvészeltek már egy szakítást, és két korábbi tag elveszítését is. Hayley a Twitteren ezt csiripelte:
Ha a 26. évem igazán ki akart volna készíteni, erősebben kellett volna próbálkoznia. Ami nem öl meg, megerősít. Hozd a magadét, 27.
De ami a legfontosabb, ez a banda rengeteget harcolt már azért, hogy teljes zenekarként ismerjék el, ahelyett, hogy elintézzék őket egy „Hayley Williams néhány random, hangszeres srác kíséretében”-címkével. Ezért és az összes művükért, melyet alkottak, sokkal több dicséretet és elismerést érdemelnek, mint amit kaptak, és ennek talán most jön majd el az ideje.
Cikkünk teljes egészében az uproxx.com írásának fordításán alapul
