Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
Hayley másfél hónapja szavát adta, hogy beszél majd egy kicsit az elmúlt 4 évről, és úgy tűnik, most jutott ideje arra, hogy ígéretét be is tartsa. Tegnapi Tumblr-bejegyzését teljes hosszában lefordítottuk nektek:
És végre. Egy blogbejegyzés.
Az elmúlt 4 év életem végéig egy mozifilmként fog leperegni a szemeim előtt. Az első pillanattól az utolsóig a legeslegjobb volt. Minden, aminek köze van az önmagunkról elnevezett albumunkhoz, a kedvenc emlékem. Még azok a dolgok is, amiken nem volt könnyű keresztülmenni. Mert most, mikor visszatekintek, értem, miért úgy történtek az események, ahogy. Sosem fogunk még egy olyan lemezt csinálni, mint amilyen ez volt. Ez olyasmi, amire mindig is büszke leszek, meg ami miatt kicsit szomorú is, hogy igazat mondjak.De mit tudok most? Meglehet, hogy a következő korongunk a legutóbbinál is sokkal jobb lesz. Mostanra tudhatnám már, hogy ne kérdőjelezzem meg a folyamatot, a tervet, vagy azt a mély hitet, amit a Paramore iránt táplálok… sem azt, amit saját magam iránt.
A Writing The Future alatt minden egyes éjszaka, mikor a színpadon voltunk, volt a felismerésnek egy pillanata, mikor rájöttünk, hogy semmit sem élhetünk át újra. Semmit se. Ez pedig kegyetlen. De most komolyan, olyan generáció tagjai vagyunk, akik szinte kizárólag a fotókon, videókon és azok leírásain keresztül élnek, próbálva megállítani egy pillanatot az időben, de mindez csak önmagunk és tapasztalataink árnyéka marad. Ami biztosan valós, az az az érzés, amit ezek a pillanatok keltenek bennünk. Ez az, amit magunkkal viszünk, és ez az, ami a jövőbeli pillanatokat is formálja. Vagy legalábbis azt, ahogyan megéljük őket, és ahogy érzünk velük kapcsolatban. Az emlékek a legnosztalgikusabb pillanatainkban szolgálnak minket, és azt hiszem, én mindig nagyon nosztalgikus vagyok. Ennek ellenére az elmúlt 4 év emlékei sem töltenek el annyira, mint mikor mindezt átéltem.
És ennek kéne lennie az oknak, amiért olyan fontos továbblépni, és nem a múltban élni. Sosem tudnánk egy már elmúlt pillanattól újra ugyanolyan boldogok lenni, mint akkor, mikor megtörtént. Ha nem a jelenben élünk (utalás a Wayne világára), és küzdünk, törekszünk arra, hogy megtaláljuk magunkat és egymást, mégis miről beszélünk akkor? Igen, tudom, hogy az egész „élj a mának/légy elégedett azzal, ahol vagy” dolog hülyeségnek hangzik, de igaz. Nálam többet senkinek nem kell ezt hallania. Ál-lan-dó-an.
A jelenről beszélve: esküvőt tervezek, igyekszem dalokat írni – és néha sikerül is –, új helyre költözök, és a semmiből felépítem a saját hajfestékcégem is. Mindezt egyszerre. Igen, teljesen őrült vagyok! Látnotok kéne az őrült szemeim. Szerintem örökre így maradtak. Próbálok majd apró-cseprő infókat megosztani mindenről az út során, de nem ígérek semmit, mert megesik, hogy elfelejtem az internet létezését (ami szerintem jó).
Az utolsó dolog:
Köszönet újra a Writing The Future-ért. Sosem sírtam még úgy színpadon, mint Portlandben a Future alatt. A feliratok, amiket csináltatok és tartottatok az összes koncert alatt, megindítóak voltak, és emlékeztettek azokra a célokra és reményekre, amik bennünk voltak karrierünk kezdetén. Köszi, srácok, hogy egy közösséget hoztatok létre a rajongói táboron belül. Mindent megteszünk azért, hogy úgy érezzétek, egy család tagjai vagytok, mert mi tényleg így érezzük. Viszont ti, srácok, naponta rajta vagytok azon, hogy ez megvalósuljon. Semmi se volt ahhoz fogható, mint a Self-Titled-korszakot azokban a pompás színházakban ünnepelni a társaságotokban.
Elég sokáig pötyögtem most már. Dalszövegeket írni ínhüvelygyulladással királyul hangzik meg minden, de inkább nem.
h[III]
