Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
Mint írtuk nemrég a Facebook-oldalunkon, Hayley és Joy részt vettek a Rookie idei évkönyvének szerkesztésében, mely során kedvenc frontasszonyunk és a Civil Wars énekesnője elmesélik, milyen erő rejlik saját történeteik elénekelésében. Egy Brittany nevű lánynak adtak interjút.
Hogy találkoztál Joyjal?
Hayley: — Azt hiszem, 12 éves voltam. Anyukám és én Nashville-be költöztünk, hogy elszakadjunk az otthoni dolgoktól Mississippiben. Nehéz időszaka volt ez a házasságának. Az egyik közeli barátom itt lakott, úgyhogy egy darabig náluk éltünk. Egy Nasville melletti templomba kezdtünk el járni, és gondolom Joy is oda szokott, mert ott találkoztam vele az egyik alkalommal. Sok gospelt énekelt, és bár nagyon-nagyon fiatal volt, eszméletlen hangja volt. Talán 18 lehetett akkoriban. Azonnal a rajongója lettem! Úgyhogy amikor megismertem, abszolút bezsongtam, hogy beszélgetni és találkozgatni akart velem, hiszen annyira inspirált. Egyáltalán nem hordta fenn az orrát. Nem viselkedett úgy, mintha jobb lenne bárkinél, pedig szerintem hihetetlenül tehetséges és csodálatos ember volt már akkor is.
Úgyhogy onnantól sülve-főve együtt voltunk. Átjött hozzánk és anyával hárman együtt lógtunk. Hallgatta, ahogy énekelek a zongoránál, vagy beszélgettük az életről, meg a fiúkról, minden ilyesmi. Király volt, mert úgy éreztem, végre van egy nővérem. Mindig én voltam a legidősebb a tesóim közül.
Mikor lettetek legjobb barátnők?
— Hosszú a sztori, mert aztán elszakadtunk egy időre, csak úgy. A Paramore tagja lettem 13 évesen, és minden annyira felgyorsult. Hat évvel később aztán egyszer Taylor Swifttel beszélgettem, és említette, mennyire szereti a Civil Warst. Mondtam neki, hogy már hallottam róluk. Hazamentem, letöltöttem az EP-jüket, és imádtam. Nagyon gyönyörű volt! Néhány hétig rá se jöttem, hogy Joy énekel. Utána az egész olyan volt, mint újra felfedezni valakit, akit már régóta ismersz. Felkerestem és azt mondtam neki »Istenem! Ez a zenekar nagyszerű. Nem is tudtam, hogy te vagy benne, de annyira örülök neked.«
Fokozatosan egyre többet beszéltünk, aztán a tavalyi év közepén megkértük, hogy énekeljen egy duettet velünk. Mindig tudtunk egymásról, mostanra pedig úgy érzem, eljutottunk odáig, hogy lelki társak vagyunk, érted?
Milyen érzés volt látni, hogy Joy sikereket ér el a zenekarával?
— Úgy éreztem, ez már régóta járt neki. Amikor tiniként gospelt vagy kereszténydalokat énekelt, már előre tudtam, hogy ez a sorsa. Eszméletlen hangja volt, nagyon széles terjedelemmel. Olyan előadókat hallgatott gyerekkorában, akik nagyszerű énekesek voltak. Igazi művészet ez. Nem csak egy dallam dúdolása. Ezért is tetszett annyira, amit csinált, és ezért voltam annyira izgatott, hogy találkoztunk, mert én is így akartam énekelni. Szerettem volna, hogy erős hangom legyen, mindent elsöprő.
Aztán felfedeztem a Civil Wars-dalokat, amiket írt és énekelt… mindig érdekesnek tartom, amikor egy énekes úgy nő fel, hogy a hangjára koncentrál, aztán megtanul számokat írni magának, a szöveggel és a dallammal együtt így aztán minden hozzá igazodik, és ettől megváltozik, ahogyan énekel. Ez nálam is így volt, nagyon sokat változott. Amikor mások dalait énekeltem gyerekként a templomban, azok nem az én történeteim voltak. Joy pont ettől annyira mély, hogy most már a saját sztoriját meséli el dalokban. Bármi mást is elénekel, de ezeknél érzed igazán a benne rejlő tagadhatatlan erőt.
Mitől különleges ember Joy az életedben?
— Nagyon nyugtató a társasága. Elég erős személyiség és mindenről megvan a véleménye, de sosem érzed úgy, hogy sok lenne. Az egyik legőszintébb ember, akit ismerek, és mégis olyan elegánsan tudja előadni. Láttam, ahogy felnőtt, férjhez ment, gyereket szült. Láttam a zenei karrierje különböző szakaszaiban, és most egy vadonatúj dologba vág bele a szólólemezével, ami hihetetlen jó.
Miben hasonlítotok a leginkább?
— Mind a ketten hiszünk abban, amit csinálunk, de nem gondoljuk, hogy mi vagyunk a legjobbak. Úgy érezzük, folyamatosan egyre jobbak és jobbak leszünk. Számomra ez nem egy komfortos helyzet, hiszen minden nap megkérdem magamtól: »Oké, akkor miben lehetnék még jobb?«
És miben különböztök?
— Ő olyan kecses, én pedig sokat botladozom még. De mivel csak pár évvel idősebb nálam, mindig abban reménykedem, hat év múlva majd olyan lehetek, mint ő. Nem gondolom, hogy ez be fog következni, hiszen én elég kétbalkezes vagyok, mind érzelmileg, mind fizikailag. De azért törekedhetünk a nagyszerűségre.
Szoktatok együtt írni dalokat?
— Igen. Tavaly ősszel énekeltünk először igazán közösen, amikor kijött a Hate To See Your Heart Break. Nagyszerű volt, hiszen a Paramore soha nem csinált még közös számot senkivel. Működött a dolog, mert Joy és én is sok dívát hallgattunk kiskorunkban, mint pl. Whitney Houston, Patti LaBelle vagy Mariah Carey… igazi popzene, sok énekes mutatvánnyal. Végül mégis másféle műfajokhoz húzódtunk. A Civil Wars elég sötét, a mi zenénk pedig sokszor agresszív, néha viszont pop. De egyikünk se énekel olyasmit, amin felnőttünk.
Csodálatos volt olyasvalakivel duettet énekelni, aki megérti a kicsi hajlításokat… nagyon okosan használja a hangját, nagyon jó stílusérzékkel. Amikor együtt harmonizáltunk, követtem őt. Ha nagyon odafigyelsz, lehet hallani, amikor vezeti az egészet, én pedig megyek utána. Amikor pedig ő szólamozik az én dallamomra, szintén lemásolja a kis finomságaimat. Barátként remek volt vele megosztani ezt az élményt, de énekesként is nagyon értettük egymást. Azt kívánom, bárcsak többször lenne erre lehetőségem, mert nagyszerű volt átélni. Sok mindent tanultam belőle, és szerintem mindketten megmutathattuk egy olyan oldalunkat, amire egy ideje már nem volt lehetőség.
Szoktatok a szakmáról beszélgetni vagy tanácsokat adni egymásnak? Vagy elkülönítitek a dolgot, és amikor ketten vagytok, nem beszéltek a munkáról?
— Igazából összeér a kettő. Együtt nőttünk fel a zeneiparban. Ő ismert még mielőtt én lettem „a lány a Paramore-ból”, és én is ismertem egy teljesen másik előadóként, mint aki mára lett, úgyhogy igazából mindig egymástól kértünk tanácsot. Amióta ezen az albumon dolgozik, voltam olyan szerencsés, hogy hallottam, ahogy a dalok alakultak. Elküldte a képet, amit a lemezborítóhoz készítettek. Annyira gyönyörű, lélegzetelállító. Azt gondoltam, »A barátom, Joy mindenkit le fog söpörni a színről, rengeteg ereje lesz, és nagyon sok mindent el fog érni.«
Úgyhogy nagyon jó volt ezt látni, hiszen barátok vagyunk, és bár nem egyeztetünk minden egyes dologról, azért jó, hogy van valaki, aki bízik bennem. Nem fura a zenéről beszélgetnünk, hiszen mindkettőnk szerves része.
Mi volt az első benyomásod Hayley-ről?
Joy: — Hayley akkor kezdte a gimit, amikor találkoztunk, és én se voltam sokkal idősebb. Már akkor is megvolt benne ez a szikra. Szinte ugrálva járkált. Nagyon elszánt volt. Frufrut hordott, világos ruhákat, és odavolt az ’N Syncért. Még mindig emlékszem, ahogy a szobájában eljátszott nekem egy dalt a piros zongoráján, csukott szemekkel, amit éppen akkor írt.
Hayley azt mondta, hogy a Civil Wars EP-je hozott titeket újra össze. Milyen érzés volt?
— Újra beszélni néhány különtöltött évnyi eseménydús turnézás után olyan volt, mint egy ajándék. Nem felejtettük el egymást vagy ilyesmi, egyszerűen csak mindketten elfoglaltak voltunk, és zajlott az élet. De mindig figyeltem a turnékat és a dalokat, és ő is. Amikor újra találkoztunk, olyan volt, mintha sosem sodródtunk volna el. Ebből tudod, hogy igazi barátra találtál, hogy onnan tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok.
Mitől különleges Hayley az életedben?
— Hayley egyszerre egy vagány, ugyanakkor nagyon alázatos ember, de egyik oldala sem erőltetett. Említettem már ezt máskor is, egyszerűen csak mindig előre néz és nem visszafelé.
Miben hasonlítotok és különböztök a leginkább?
— Nagyban hasonlít az értékrendünk, ugyanúgy látjuk a világ dolgait, és ugyanúgy állunk az emberekhez is. Mind a ketten nagyon alacsonyak vagyunk, ezen sokat nevetünk. Talán abban különbözünk, ahogy díszíteni szoktunk? Én egy posztmodern házban lakom Kaliforniában, minden fehér benne… és Hayley házában egyszer volt egy polip alakú csillár, cseresznyés tapéta, és még egy óriás dínó is a medencéje mellett.
Mi a kedvenc közös emléked Hayley-vel?
— Bármi, amit legközelebb együtt átélünk, mert az idáig vezető út végig nagyszerű volt.
