Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
A Writing The Future-ről, a Grammy-díj jelentőségéről, a B.o.B.-val és Zedd-del közös slágereiről és az azokkal járó rádiós sikerekről mesélt Hayley a NYC Monthlynak. A cikket teljes hosszában lefordítottuk nektek:
A Tennessee állambeli Franklinből származó együttes, a Paramore tíz évvel ezelőtt alakult meg, és jó pár tagváltás után jelenleg a tüzes hajú, mokány énekesnő, Hayley Williams, a gitáros Taylor York és a basszusgitáros Jeremy Davis alkotják azt. A negyedik, saját magukról elnevezett albumuk 2013-ban jelent meg, és ez volt a banda első olyan lemeze, mely első helyen debütált a Billboard 200-as listán, idén pedig egy Grammy-díjat is bezsebelhettek az Ain’t It Fun című felvételért.
Utóbbi egy fülbemászó, new jack swingre hajazó pop-rock dal, amely túltesz a legjobb rockszámokon is. Félretéve mindazt, amit elértek, a Paramore fennállása óta a tagok együtt nőttek fel a rajongókkal és sorra adtak ki olyan dalokat, melyekhez a fanok kötődni tudtak, mindezt úgy, hogy közben a zenére koncentráltak és jól is érezték magukat így. Áprilisban és májusban a Paramore egy bensőséges turnéra indul, melynek a Writing The Future nevet adták, és melyhez helyszínül észak-amerikai színházakat választottak stadionok és arénák helyett, hogy a rajongók valóban kötődhessenek a zenéhez és az együtteshez. Ez egy bátor döntés a playback és a háttértáncosok világában, melyeket a Paramore sosem alkalmazna, mégis elhiheti az ember, hogy teltházas koncertet tudnának adni a Madison Square Gardenben (amit meg is tettek) vagy a Barclaysben. Május 6-án egy különleges estét szerveznek a Beacon Theatre-ben, ahol a banda igyekszik egy közeli és személyes hangulatot teremteni. Habár az olyan nagy rockhimnuszok, mint a Misery Business, a Crushcrushcrush és az Ignorance nagyot szólnának a nagyobb helyszíneken is, a Hallelujah, a When It Rains, a The Only Exception, a Still Into You, és más hasonló dalok tényleg kapcsolatot tudnak teremteni a közönségekkel a kisebb koncerttermekben. Hayley, az ő őszinte, mégis hatalmas személyiségével, időt szánt arra, hogy interjút adjon a New York City Monthlynak a CBGB’s-ben adott koncertjükről, arról, hogy a Paramore miért választott kisebb helyszíneket a turnéhoz, és hogy milyen érzés volt Grammy-díjat nyerni.
A Grammy nem egészen ismeretlen a számotokra, hiszen 2008-ban a Paramore jelölést kapott a legjobb új előadóként, ha pedig előreugrunk az időben, 2015-re négy hasonló elismerést kaptatok, ráadásul idén a Legjobb rockdal kategóriában az Ain’t It Fun nyert. Úgy képzelem, a rajongótábor lehet a legjobb megerősítése vagy jele a sikereteknek, de milyen érzés volt, hogy a szakma is elismerte a munkátokat, miközben az eddigi legsikeresebb dalotokkal nyertetek? Ráadásul elég nagy neveket győztetek le: Ryan Adams, The Black Keys, Jack White, és Beck, aki a Legjobb album kategóriában győzedelmeskedett – mindegyikük elég kemény.
— Először is, maga az, hogy ebben a kategóriában szerepeltünk, egészen szürreális volt. Nagyon örültünk neki. Hatalmas bónusz, hogy a karrierünkben ilyen hosszú idő után Grammy-díjat nyertünk. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy már több mint tíz éve létezünk mint együttes, amivel én teljesen rendben vagyok! Felőlem bármikor válhatunk valakinek az új kedvenc együttesévé. Viszont azok az emberek, akik a kezdetektől velünk tartanak, ők jelentik az egyetlen elismerést, amire valaha szükségünk volt. Ezért tekintettem a győzelemre bónuszként. Arról nem is beszélve, hogy a tény, hogy az Ain’t It Fun kapta a díjat, csak még édesebbé tette az egészet.
A Paramore számos nagy New York-i helyszínen adott már koncertet: a Central Parkban, a Madison Square Gardenben, a Hammerstein Ballroomban, és pár éve a Bamboozle fő neveként léptetek fel a Meadowlandsen. Van olyan kiemelkedő pillanat a karrieretekben, ami New Yorkhoz kötődik?
— Életünk legrosszabb koncertjét adtuk a CBGB’s-ben. Elvileg Tom Petty is ott volt, de kétlem, hogy emlékezne… hacsak nem voltunk tényleg annyira rosszak. Tizenhat éves voltam, a debütáló albumunk épphogy csak megjelent, és emlékszem, hogy úgy éreztem, fogalmam sincs arról, mit csinálok. Csak az a tény számított, hogy a CBGB’s-ben lépünk fel. Most, hogy túl vagyunk rajta, még többet jelent ez a számomra.
A Writing The Future a tavaszi turnétok, melynek során bensőséges hangulatú színházakban léptek fel, mint például a Beacon Theatre, vagy a szülővárosotokhoz közeli Grand Ole Opry. Miért döntött az együttes a csupán pár ezer férőhelyes helyszínek mellett a több tízezres arénák helyett? A karriereteknek ezen a pontján elég különleges élmény lehet a rajongóitok számára, hogy nincs szükségük távcsőre ahhoz, hogy lássanak titeket.
— Őszintén? Egyszerűen hiányoltuk. A színházakban adott koncerteket nem lehet semmihez hasonlítani, főleg, ha te állsz a színpadon. Talán önző lépés a részünkről? Nem tudom. Izgatottabb vagyok amiatt, hogy újra koncertezünk, mint az utóbbi időben bármikor. Azt szeretnénk, ha sikerülne egy különleges pillanatot teremtenünk a rajongóknak, ami a karrierünknek, és vele együtt a magánéletünknek ezt a korszakát fejezi ki. Szerintem az, hogy a megfelelő hátteret adjuk ehhez, az egyik legfontosabb része a dolognak. Nem tudnánk ilyen módon kifejezni magunkat, ha visszatérnénk azokba az arénákba, ahol eddig ezzel a lemezzel felléptünk. Nem kell annyira kifelé koncentrálnom, mint akkor, amikor azokat az embereket próbálom elérni, akik ezeknek a nagy helyszíneknek a végében ülnek. Az is elég szórakoztató, én pedig szeretek kirívó lenni… de most úgy érezzük, itt az ideje, hogy valami mást csináljunk. Valami olyat, ami inkább baráti és együtt lógós.
Az egyik dolog, ami szerintem jellemzi a Paramore-t, az, hogy nem veszitek magatokat túlságosan komolyan, és úgy gondolom, ez az egyik oka annak, hogy ilyen sikeresek vagytok. Az emberek tudnak kötődni az együtteshez, mert kockázatot vállaltok, jól szórakoztok, és nem féltek attól, hogy különbözzetek másoktól. Mik voltak a legkifizetődőbb kockázatok, amiket a karrieretekben idáig vállaltatok?
— Ez a legnagyobb dicséret, amit valaha kaphatunk! Köszönjük. Eddig a legnagyobb kockázat a saját magunkról elnevezett albumunk volt. Ezzel együtt, a legnagyobb jutalmunk is ugyanez a lemez volt. Valóban bebizonyította nekem, hogy az életben azok a dolgok a legkifizetődőbbek, amik a legnagyobb kockázatot kívánják. Korábban veszélyesnek éreztük volna, hogy egy olyan dalt írjunk, ami inkább new jack swing hangulatú, mint paramore-os, de akkor éppen úgy éreztük, hogy ez kell. Hagytuk, hogy megtörténjen, és bumm! Ez lett az első top 10-es dalunk, az első Grammy-díjunk, a „don’t go cryin’ to yo’ mama” éneklésekről nem is beszélve.
Hayley, korábban egymagad közreműködtél néhány nagy sikerű dalban. Szerinted a Zedd-del közösen készített Stay The Night, vagy korábban a B.o.B.-vel közös Airplanes segített abban, hogy a Paramore ilyen elsöprő sikert arasson az eddigi legnagyobb popslágeretekkel, az Ain’t It Funnal, a Still Into You-ról már nem is beszélve?
— Úgy gondolom, ezek a dalok mindenképp segítettek abban, hogy a hangomat felismerjék az emberek, úgyhogy amikor a saját dalainkat hallották, már nem volt annyira idegen nekik. A rádiós slágerek viszont nagyon trükkösek! Könnyen válhatsz azzá az arctalan és névtelen dalocskává, amit az emberek úgy énekelnek, hogy fogalmuk sincs, ki az előadó. Sosem akartam azzá válni, és ezért gondolom, hogy a Paramore előnyt jelentett arra a két dalra nézve. Az, hogy az emberek úgy gondoltak rám mint „a lány a Paramore-ból”, segített abban, hogy egy olyan egyéniségem legyen, ami nélkül csak egy énekhang lettem volna. Ezek a dalok – az Ain’t It Fun és a Still Into You – az életünket jelentik. Nagyon jó érzés számomra, hogy nem alkudtunk meg azért, hogy eljussunk oda, ahol most vagyunk.
Tudnál mondani pár dolgot a rajongóknak, amitől a Writing The Future különleges lesz? Amikor a Central Parkban léptetek fel, voltak fények, talán némi tűzijáték, díszlet, és meglehetősen energetikus volt az egész. Talán lassú dalokat, duetteket vagy különleges feldolgozásokat fogtok játszani ezeken a bensőséges helyszíneken? Vagy másféle hangszerelésre számíthatunk majd?
— A central parkos koncert nagy élmény volt, nagyon jól emlékszem rá. De már egy teljesen másmilyen együttes vagyunk, mint akkor, és tényleg úgy hiszem, hogy ez a legjobb értelemben értendő. Úgy gondolom, most vagyunk a legjobb formánkban, és remélem, hogy a legátlagosabb rajongók sem tévesztik szem elől mindazt, ami ezzel jár. Úgy gondolom, mindezt könnyebb lesz bemutatni a Writing The Future során. Ezek a koncertek nem rendelkeznek a szokásos tenyérbemászó intenzitással, hanem inkább arról szólnak majd, hogy együtt töltsünk egy kis időt és együtt élvezzük a zenét.
