Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
Nemrég a Reading és Leeds fesztiválpáros, a szexizmus, illetve a hamarosan érkező hajfestékek kapcsán beszélgetett el a brit Cosmopolitan Hayley-vel, aki készségesen válaszolt minden kérdésre. Az interjút teljes hosszában lefordítottuk nektek:
Szervusz, drágám!
– Helló!
Merre vagytok épp, mit látsz?
– Épp úton vagyunk, Michiganen utazunk át, Detroitban lépünk fel ma este.
A tweetekből ítélve elég eszeveszett ez a turné. Tényleg olyan nagy buli, mint ahogy látszik?
– Hát, aha… úgy érzem, már rég meg kellett volna szervezni ezt a koncertsorozatot. A Fall Out Boy és mi elég hasonló háttérrel rendelkezünk, de mind a ketten külön-külön növögettünk, és most már elfogadnak minket. Elég király. Már rég érett egy közös turné gondolata, úgyhogy most minden este ünnepelünk.
Izgatottan várjuk, hogy augusztusban újra fellépjetek az Egyesült Királyságban a Reading fesztiválon.
– Ó, mi is!
Hogy lehet, hogy ti és a Queens of The Stone Age egyaránt headlinerek vagytok?
– Nem tudom, gondolom, nem tudták eldönteni, melyik zenekar jobb.
Szóval hogy lesz? Eljátszotok egy dalt, aztán ők is, vagy egyszerre csináltok majd mindent? Vagy ti lesztek a Leeds főattrakciója, ők pedig a Readingé?
– Szerintem majd cserélgetjük az estéket, de úgy gondolom, a Queens a jobb zenekar. De azért hozzáfűzném, hogy beképzeltnek lenni nem szép dolog.
De azért büszkének lenni szabad, főleg, hogy a Paramore ennyire nagyszerű.
– Persze, én is örülök, hogy végre a csúcson vagyunk. Sokszor felléptünk már ezen a fesztiválon, mielőtt húzónévként lettünk volna feltüntetve.
A legutóbb is szuper szettet nyomtatok!
– Igen, legutóbb, tavalyelőtt a The Cure előtt játszottunk, hát az HIHETETLEN volt.
Egy ideje már az új albummal turnéztok.
– Aha, másfél éve. Őrület.
Még mindig izgalmas az új dalokkal, vagy már azért megszoktátok?
– Igazából még mindig izgalmas, mert vannak számok, amiket így se tudtunk eljátszani. A Parahoy!-on például sokkal többet be tudtunk rakni a setlistbe, mert több időnk volt, de én még nem unom. Erre a lemezre vagyok a legbüszkébb, úgyhogy szívesen megmutatom a világnak.
A Readingen esetleg játszotok majd valami újat, vagy maradtok a slágereknél?
– Hát, attól függ majd, mennyi időt kapunk a színpadon. A MonumenTour alatt például kevesebbet játszunk, mintha csak egy nagy neve lenne a turnénak, de a Fall Out Boyjal megosztva így logikus. Nem annyira érezzük a különbséget, mert a show még így is hatalmas, de nem játsszuk el a teljes… úgy értem, tavaly év végén 100 perces koncertjeink voltak, de az nagyon hosszú egy ilyen zenekarnak, mint mi, főleg, hogy sok dalunk nagyon gyors.
És persze végigugrálod a koncerteket. Biztos nagyon kényelmes cipő kell hozzá.
– Aha, pontosan. Elég sportos dolog ez. Még nem igazán döntöttünk róla egyébként, de szerintem kiadunk majd valami kivonatot a mostani fellépésekből, meglátjuk, mi fér bele. Tudom, hogy sokan vannak, akik már láttak minket élőben, de valószínűleg még többen vannak, akik sajnos még nem, és mindannyiukat ugyanúgy szórakoztatnunk kell.
IZGALMAS. Tehát a dolgok most nagyszerűen mennek, te pedig szemmel láthatóan egy nagyon ambiciózus csaj vagy. Mit szeretnél még elérni?
– Nem is tudom. Nagyjából mindent kipipálhatunk. Az út folyamán látja az ember, hogy milyen ajtók nyílnak még meg, és az által inspirálódik. Ami a karrierünket illeti, mindig azt az utat választjuk, amit jónak érzünk odabenn, ami hármunkról szól, a zenéről, amit csinálunk, és amit csinálni akarunk. A lényeg az, hogy teljesen kifejezze, amit az adott pillanatban érzünk. Így sosem követni vagy üldözni akarunk valamit, mindig csak a Paramore akarunk lenni. Eladni ezt az embereknek, miközben egyre több és több rajongónk és ezáltal egyre nagyobb családunk van az egész világon. Ez egy természetes, növekedő folyamat, egyáltalán nem erőltetett.
Nagyszerű idők ezek a zeneiparban dolgozó nők számára, ugye?
– Imádom, szerintem ez annyira király. Nagyon motiváló lett volna, ha mondjuk tíz évvel ezelőtt abban a közegben, ahol mi is mozogtunk, lett volna egy velem hasonló korú lány, akivel barátkozhattam vagy akivel közösen panaszkodhattunk volna, tökéletes megértésben. Fura volt 16 évesen fellépni a Warped Touron szinte egyedüli lányként és egyedüli tinédzser frontemberként – de hát persze aztán ez is erősebbé tett.
Most, hogy idősebb vagyok és látom a csajokat nemcsak énekelni, de hangszereken is játszani, nagyon ösztönző. Remélem, más fiatalabb lányok is látják ezt, és arra gondolnak majd, hogy ez nem is olyan nagy dolog, és ha ezt szeretnék csinálni, akkor csak csinálják. Remélhetőleg később még kevésbé lesz majd fura. Idén a Warped Touron észrevettem, hogy egy csomó bandában legalább egy lány van, de sokszor több is. Annyira jó ezt látni! A csajok nagyon jó zenét tudnak csinálni mostanában, és nagyon örülök, hogy egy lehetek közülük.
Nekünk is tetszik, hogy egy vagy közülük. Sajnos azonban majdnem mindegyikőjük beszél az iparban zajló szexizmusról, neked volt ezzel kapcsolatos élményed?
– Szerintem ezt nem lehet megúszni, nem számít, mennyi ideje dolgozol zenészként. Persze én is jobban érzékeltem, amikor még kisebb zenekar voltunk, és sajnos több figyelmet is fordítottam neki, mert hát annyira érzékenyen érintett. Amikor a színpadon voltam, csomó srác nem tudta hogyan kezelni, pedig sokszor van nők kezében a hatalom, akár egy mikrofonról beszélünk, akár másról. Elég mókás belegondolni, hogy néhányan nem tudnak ezzel mit kezdeni, nem? Én már korán megtanultam kezelni a helyzetet: eleinte visszaszólogattam, aztán a normálisabbakkal kirúgattam egy-két embert a koncertekről. Ma már csak ignorálom.
Egy bunkó ember véleménye nem fogja megváltoztatni vagy befolyásolni a céljaimat, se emberként, se nőként. Megválogatom a csatáimat. Ha egy másik zenekar szenved ezzel a problémával, nagyon sajnálom, mert emlékszem, milyen érzés volt. Van egy barátnőm a Candy Hearts nevű zenekarban, ő például sok hülyeséget olvas online, amit az emberek azért írogatnak, mert a banda még új, és épp törekednek felfelé. Sokat beszélgetünk erről, és próbálom biztatni. A nap végén úgyis az számít, kik azok, akik támogatnak, és az, hogy mennyi lánynak mutatsz ezzel jó példát.
Adtak már neked olyan tanácsot, ami nagyon megmaradt benned?
– Shirley Manson (Garbage) nagyon sokat támogatott, hihetetlen nő, aki hangsúlyozza a feminizmus fontosságát. Velem is annyira kedves, bár már rég nem játszottunk együtt, de másfél évvel ezelőtt a Soundwave fesztiválon találkoztunk. Ez volt az első turné a magunkról elnevezett albumunkkal, ő pedig odajött hozzám, és azt mondta: „Szükségünk van ilyen menő csajokra, kemény hozzáállással, akik nem félnek szétszedni a színpadot, és nem fogják vissza magukat csak azért, mert valaki megpróbálja őket lehúzni.” Ezek persze csak szavak, de annyira bátorító volt, nemcsak ezzel a témával, hanem a Paramore-ral kapcsolatban is. Nagyszerű előadó és író is, és már azelőtt is nagyon tiszteltem, hogy találkoztunk volna, de baromi jó volt egy példaképpel beszélgetni.
Te és a srácok a zenekarból mindig hangsúlyozzátok az egyéniség fontosságát.
– Én már a suliban is ezt csináltam. Másképp öltözködtem, és élveztem. Szeretek különbözni. Persze nem azért, mert azt akarom, hogy bámuljanak, erről nincs szó. Gyerekként nem annyira értettem, miért csinálják, mert úgy gondoltam, mindannyiunknak különböznie kell, és ez így van jól. Mostanra nagyon elszánt vagyok, hiszen a rajongók, akik írnak nekem, akár a Twitteren vagy bárhol máshol, elmesélik, hogy nehezen illeszkednek be, vagy csúfolják és bántják őket, én meg emlékszem rá, milyen érzés volt, és sajnos azonosulok vele.
Mindig a zenébe menekültem, az segít. Persze nem old meg semmit helyetted, de ennek köszönhetően legalább ülhetsz egy szobában, írhatsz egy dalt, vagy csak olyan emberek társaságában lehetsz, akik hozzád hasonlóan alkotni szeretnének. Nem ugyanolyanok, mint te, de közös a célotok, mégpedig az önkifejezés, és számomra ez akár hajfestés vagy versírás is lehet, mindig arról kell szólnia, ami te vagy, amit te akarsz, és nem kell, hogy számítson más véleménye, mert azzal hülyeség foglalkozni.
Amikor Paramore-koncertre megyek, mindig látok egy csomó színes hajú csajt, szóval ez biztos nagyszerű érzés számodra.
– Igen, imádom. Mostanában már sokkal elfogadottabb és normálisabb neonhajú vagy furán sminkelt embereket látni, de szerintem ez annak köszönhető, hogy az emberek elkezdtek harcolni a jogaikért, az önkifejezésért, vagy akár simán a bohóckodásért, azért, hogy őrülten öltözködhessenek. Szükség van a világban ezekre az emberekre, különben a végén majd mindannyian öltönyben és nyakkendőben járunk aktatáskákkal.
A legmókásabb, amikor repülünk a zenekarral, mindenki furcsán néz ránk a bizniszosztályon, ilyen „aahh, ez az üzletemberek részlege, rossz helyen jártok” fejjel. Mi meg mondjuk, hogy nem, nem, nem, minden rendben van, mi is pont ugyanannyit fizettünk ezért a jegyért, mint a nyakkendős, öltönyös fazonok, és persze nem mindenkinek kell így élnie, de azért elég csúcs, hogy mi úgy értük el ezt az életszínvonalat, hogy azt csináltuk, amit igazán szerettünk volna, és csak magunkat adtuk. Meg kell mutatnunk az embereknek, főleg a fiataloknak, hogy ezt el lehet érni, nem lehetetlen.
Úgy hallottuk, saját hajfestékekkel is előrukkolsz.
– Aha, dolgozunk rajta. Sok megbeszélés volt, amik teljesen üzletszagúak, ami mókás, mert hát ez egy elég kreatív folyamat. Sose gondoltam, hogy lesz egy vállalkozásom, ami nem a zenekar. Sokban különbözik, úgyhogy most rengeteg újat tanulok. Épp tegnap este tanulmányoztam néhány e-mailt, nagyon érdekesek voltak. Nagyon szórakoztató folyamat. Majd ha már ott tartunk, hogy megmutathatom az embereknek, milyen lesz a termékcsoport és hogyan alakul, megmutatom nekik. De sajnos ez most még túl korai lenne.
Kéne néhány szóvicc a festékek neveihez, például Still Into Blue és Ain’t It Plum [szerk.: szójáték a kék és lila színekkel]…
– Mennyire jó ötlet! Imádom a szóvicceket. Tuti, hogy lesz köztük egy csomó ilyen.
