T. Kincső élménybeszámolója

Már 6-7 éve vártam a percet, hogy láthassam a Paramore-t, legfőképpen a példaképemet, Hayley-t! Végre el is jött az ideje. Napról napra egyre jobban vártuk ezt a pillanatot. A barátnőmmel is megbeszéltem, hogy odabent találkozunk. Számoltuk a napokat, minden nap írtunk egymásnak, hogy „Úristen, már csak 63 nap! Úristen, már csak 62 nap!”, és amikor már ott tartottunk, hogy „ELJÖTT A NAGY NAP!”, már nagyon, nagyon be voltunk zsongva. Nagyon örültem neki, hogy végre találkozhattunk és együtt tombolhattunk.

Nem mentünk olyan korán, fél 7 felé voltunk ott. Villamossal mentünk, ahol egyébként volt egy csomó ülőhely, de már annyira be voltam zsongva, hogy állva is alig tudtam nyugton maradni. Mivel még csak 14 éves vagyok, kérdezték, hogy betöltöttem-e a 16-ot, mondtam hogy nem, de mivel anya ott volt és bátyám már betöltötte, vele bemehettem.

Kicsit megijedtem, féltem hogy nem engednek át, de végül megkönnyebbülve sétáltam be a Parkba. Amikor beértünk, már sokan voltak, szóval az „első sorban tombolok”-álmomról lemondhattam, viszont nem voltunk olyan messze a színpadtól. Körülbelül középtájon állhattunk. Mikor körbenéztem, rengeteg embernek volt paramore-os pólója (a legjobban egy srácé tetszett a „Hayley, will you marry me? – YES or YES” felirattal), illetve rengeteg lánynak volt olyan haja, mint Hayley-nek.

Nagyon sokszor sikítottunk fel, már nagyon izgatottak voltunk – szerintem mindannyian. Én legalábbis biztosan, és folyamatosan csak azt hajtogattam, hogy körülbelül egy óra és láthatom Hayley-t, Jeremyt és Taylort! Az előzenekar (Dutch Uncles) zenéje nagyon tetszett, a hangulat nagyon jó volt már akkor is (eközben találkoztam a barátnőmmel, aki odaállt mellénk). Amikor vége lett az előzenekar előadásának, körülbelül fél óráig pakoltak, azalatt megint rengetegszer sikítottunk fel, már nagyon vártuk, hogy láthassuk a Paramore-t, majd egyszer csak besétáltak! Még nagyobb sikítások! Tapsoltunk, sírtunk (én legalábbis már annak a szélén álltam).

El is kezdődött a koncert a Moving Onnal. Mindenki tombolt, énekeltünk. Már az első számnál nagyon melegünk volt, de nagyon, nagyon boldogak voltunk, hogy láthattuk végre őket. Nekem a kedvenc számom tőlük az Now, ahol már folyt rólam a víz, a torkom is fájt már, pedig még csak az ötödik dal volt, de talán itt tomboltam a legjobban. Egyébként Hayley csúcsbomba volt. Megállás nélkül nyomta, egy-egy percre állt le inni, de máris folytatódott a show-t. El kell mondanom, a hangja élőben sokkal csodálatosabb, mint felvételen, de komolyan! Olyan kicsike volt a színpadon, de nagyon aranyos volt, és megjegyezte, hogy biztosan eljönnek még ide. Jeremy és Taylor pedig fantasztikusan nyomták!

Az Anklebitersnél a szerencsésebb rajongók felmehettek a színpadra is. Az utolsó szám a Still Into You lett volna, de hangosan kiabáltuk nekik, hogy „PARAMORE!”, és visszajöttek, így az utolsó dal a Brick By Boring Brick lett. Egy szó, mint száz: fantasztikus koncert volt, egy álmom vált valóra!

https://www.youtube.com/watch?list=UUPEcuPpoNAcNFZdepKkKA8A&v=DVKRMNvyE04