Salihu Dijan élménybeszámolója a bécsi és soproni Paramore-koncertekről

Whoa. Ez az első szó, ami eszembe jut erről a két napról. Több mint hét éve ismerem a Paramore-t, és Noémivel több mint négy éve vezetjük együtt a Paramore Hungaryt és a paramore.hu-t, sok érán átkísértük a bandát, rengeteg koncertvideót láttam már, élő streameket, de amit ez alatt a két nap alatt átéltem, effajta extázisra nem számítottam.

Bécs

Június 29-én a 6:40-es vonattal indultunk Bécsbe a Keletiből Enikővel, az egyik legjobb barátnőmmel. Ez azt jelentette, hogy mivel vidéki vagyok, hajnali 4 körül már ki kellett tápászkodnom az ágyból, hogy bejussak Budapestre és eljussak az állomásra. Az odaút uncsi volt, a megérkezésünk utáni első három óra pedig kész katasztrófa, mivel sajnos voltunk olyan buták mindketten, hogy nem váltottunk eurót itthon, és két órán keresztül szaladgáltunk egy pénzváltóért, hogy a csomagmegőrzőben le tudjuk pakolni a cuccainkat. A legnagyobb poén ebben a szerencsétlenkedésben az volt, hogy mikor három órával később megérkezett Noémi, Sári, Dorka és Zsuzsi (és mi még mindig ott voltunk…), első dolguk volt eurót felvenni egy tőlünk öt méterre lévő automatából, amit amúgy senki nem említett, mikor kérdezősködtem, és mi sem vettük észre.

Odametróztunk mindannyian a koncert helyszínéhez, ahol már egy rakat rajongó várt a zenekarra. Ekkor még legalább 9 óra volt a kezdésig. Leültünk egy fa alá az árnyékba, és beszélgetve vártuk az idő múlását. Valamikor 3-4 körül a srácok elkezdtek próbálni, ami kihallatszott hozzánk is. Erről sikerült pár videót készítenem, de nem szúrom be, mert az én hamis hangom sajnos 130%-kal jobban hallatszik, mint Hayley-é. Mindenesetre elpróbálták a Fake Happyt, a Rose-Colored Boyt, illetve fura mód a setlisten nem szereplő The Only Exceptiont is.

Amúgy sorszámozós rendszer volt az elején, Bogi, az egyik magyar rajongó hajnali egy óta (!!!) várt a bandára, és ő kapta a nullás számot, így az elsők között futhatott be a 18:30-as kapunyitáskor a színpad előtti kordonhoz. Nekem átnézték a táskámat, és megálltam még szenvedni a ruhatár miatt is, úgyhogy nekem „csak” a negyedik sor jutott, amit később a harmadikra cseréltem. Alacsony lánykák álltak előttem, úgyhogy tökéletes volt a kilátás. Az előzenekar is jó volt, bírom az ilyen lánybandákat, mint a Bleached. Menők voltak, és a Nirvana-feldolgozás kifejezetten jól állt a stílusuknak!

Rajtam egyébként egy „Make Hair Fun Again” feliratú Good Dye Young-póló és egy „No Bad Hair Days”-es, szintén GDY-os sapka volt, amit valaki hátulról le is fényképezett és feltolt az Instagramra. Ezt a fotót maga Hayley és a Good Dye Young is lájkolta! És ha ez nem lenne elég, a koncert vége után láttuk Briant, Hayley fodrászát, aki odakiabált nekem, hogy „COOL T-SHIRT!” (A GDY Hayley és Brian közös hajfestékcége – aki nem tudná.) Annyira király volt.

A bécsi és a soproni koncert setlistje is ugyanazokból a számokból állt, mint a Tour One többi állomásán. A Told You So volt az első dal, amit előadtak, aztán jött a That’s What You Get stb. Sajnos vagy nem sajnos, videókat és fényképeket nem sokat csináltam, inkább próbáltam élni a pillanatnak. Bécsből van pár felvételem, de Sopronban elő se vettem a telefonomat, mert csak élvezni akartam a koncertet, úgyhogy mivel Noémi és Enikő nem írtak beszámolót, elkunyiztam tőlük a sajátjaikat.

Van a fenti videóm a Fake Happyről, meg egy másik az Ain’t It Funról, illetve az alább látható pocsék minőségű fotó még a sajátom.

Még több videó Noémitől és tőlem a Paramore Hungary YouTube-csatornáján

Hatalmas dulakodás volt a helyekért. Két lány állt mellettem, és konkrétan már a vesémet verdesték ököllel, de kitartó voltam. Egyikőjük már a második szám alatt kihullott a sorból, és el is tűnt valahol a tömegben.

Számomra a Turn It Off és a Misery Business voltak a koncert legmeghatóbb pillanatai, de természetesen mindegyik szám hibátlan volt. (Nem mintha nem lenne köztudott, hogy a Paramore élőben sokkal jobb, mint albumon.) A Turn It Off alapjáraton is nagyon közel áll hozzám, nagyon átérzem a dalszövegét, a MizBiz pedig amiatt maradt emlékezetes, mert Hayley egy beteg fiút hívott fel magához a színpadra. A srácot tolókocsiban vitték fel, és szegénynek nemcsak mozgási, de beszédproblémái is voltak, ennek ellenére pedig olyan monológot tolt el a közönségnek és Hayley-nek, hogy szem nem maradt szárazon. Tényleg brutál megható volt.

youtube.com/watch?v=jt441y6iRWw

Videókredit: Viliam Korenčík

A harmadik kedvenc pillanatom az volt, mikor a Hard Times után Taylor eldobta a pengetőjét, felemeltem a kezem, és a sárga kis műanyag valahogyan a tenyerem mértani közepében landolt. Totál sokkban szorongattam, hogy amúgy ez most tényleg megtörtént?!

Voltak amúgy kevésbé jó pillanatok is. Például az az idegesítő fiú, aki amellett, hogy ontotta magából a testszagot, szó szerint összevert mindenkit maga körül. Mikor nekem jött hátulról, erélyesen odaszóltam, hogy STOP!, de nem hatotta meg. Mikor Enikőnek is nekiment, amellett, hogy megint odaszóltam, rá is löktem egyet a vállammal, pislogott kettőt, aztán végre meghúzódott. Mikor visszafordultam előre, Hayley pont látta a jelenetet, és annyira kellemetlenül éreztem magam, de basszus, utálom az ilyen helyzeteket. Nem értem, miért nem lehet úgy jólérezni magunkat, hogy azzal nem rontjuk más örömét? Azért megyünk egy koncertre, mert jól akarjuk érezni magunkat, nem pedig azért, hogy az alpári közönségességünkkel másokat irritáljunk. Apropó irritálás. Olyan fűszag volt vééééégig, és ez keveredett az ázsiai srác hónaljszagával. Szinte könnyezve toltuk végig azt a másfél órát. Ilyen szempontból kínzó volt.

Videókredit: Molnár Noémi

Mikor a show-nak vége lett, a társaság, amelyikkel voltam, velük kimentünk a turnébuszokhoz, ott vártunk órákat. Noémi, Sári, Dorka és Zsuzsi viszonylag hamar leléptek, mert őket autóval vitte Győrbe Sári apukája, ahonnan másnap átteleportáltak Sopronba. Enikővel és Bogival, na meg még kb. egy tucat külföldi rajongóval maradtunk ott további órákat – legalább hármat. Közben a tömegben megismerkedtünk Biankával és a párjával, Istvánnal. Ők Szlovákiából autókáztak le a koncertekre, és velünk együtt várták a srácokat, hogy kijöjjenek a turnébuszhoz. Ki is jöttek amúgy, 0,00001 másodpercig ránk néztek, odaköszöntek nekünk, de nem jöttek fotózkodni és aláírogatni, pedig az évek óta féltve őrzött cédéimről is levettem végre a csomagolást. Justin volt az egyetlen, aki futtában odaszólt nekünk pár szót, mikor odakiabáltunk neki, hogy találkozunk holnap Sopronban. Később ugye Brian is kijött, és megdicsérte a menő pólómat, amit már említettem feljebb. Valahol azért ott van bennem a nagy kérdőjel, hogy hatan maradtunk ott a végén, borzasztó hideg volt már, és nem jöttek ki köszönni nekünk. Miért nem? 🙁 Szomorúak voltunk.

Miután elmentek, fogtunk egy Ubert és elautókáztunk a vonatállomásra, ahol vártunk még nagyjából három órát a mi szekerünkre.

Sopron

Az elején azért emeltem ki a hajnali négyes kelést, mert 28-áról 29-ére három, 29-éről 30-ára mindössze másfél órát aludtam, aztán rohantunk a Voltra, ahol újabb 9 órát vártunk a Paramore-ra. Noémi felhívott reggel a hírrel, hogy épp elsétáltak előtte a srácok, és Enikővel mikor érünk már oda, mert foglalják nekünk a helyet. Sajnos a látványtól megfagyva csak egy fotót tudott készíteni Hayley-ről, Justinról, Zacről és Brianről, de amikor a csapat visszafelé sétált a cateringből a backstage-be, messziről (az első sorból) egy videót is csinált.

Videókredit: Molnár Noémi

Sopronban már miénk volt az első sor, még ha voltak is olyan rajongók pofátlanok, akik megpróbálták elvenni azt tőlünk. Ez eléggé felhúzott minket, mivel szerintem elég jófejek voltunk, hogy szó nélkül átadtuk a helyet az Enter Shikarira pár arcnak, akik azt mondták, utána lelépnek. Csak végül meggondolták magukat, és kitúrtak X olyat, akik reggel óta a hőségben csöveztek a Paramore-ért. A legpofátlanabb és leggusztustalanabb pedig az volt, mikor egy kalapos srác, aki végül elhagyta az első sort, odaszólt a szelfiző lányoknak, hogy addig fotózkodjanak, amíg még ott vannak, mármint legelöl.

(Az Enter Shikari egyébként valami fenomenális volt. Szavakat még mindig nem találok. Korábban csak a nevüket ismertem, de ez a koncert életem egyik legeslegjobbja volt. A frontember és a gitáros beugrottak a közönségbe pogózni. Enikővel két napja azt lessük, hogy melyik koncertjükre megyünk el legközelebb.)

A tagok nem várattak meg, szinte pontban kilenckor színpadra léptek, de valahogy nem volt olyan, mint előtte való nap. Oké, Hayley tökéletesen énekelt, hamis hang nem hagyta el a torkát, de valahogy nagyon hakniérzést keltett bennem a soproni koncert. Hayley alig jött ki a színpad elejére, annyira nem is kereste a közönséggel a kapcsolatot, mint Bécsben. És a mosolya, hát az valami eszméletlenül mű volt. Mikor leült a színpad szélére, hiába volt EKKORA vigyor az arcán, az első sorból tisztán láttam, hogy meg van játszva. Annyira, de annyira látszott a szemein, hogy szenved, és egyáltalán nincs kedve ezt csinálni. Szóvá is tettem ezt a többieknek, és jelezték, hogy igen, ez nekik is ugyanúgy feltűnt. Akkor még nem tudtuk, hogy ennek súlyos oka van – aztán másnap bejelentették, hogy Chad és ő 10 évnyi együttlét, 16 hónapnyi házasság után elválnak.

Ilyen közel volt hozzánk Hayley. Videókredit: Blanár Enikő

Nagyon fáradt voltam a koncert alatt, egyrészt mert szinte semmit sem aludtam, másrészt mert annyira ugráltam és énekeltem és mindent is csináltam mindkét nap, hogy a végén már alig álltam a lábaimon. A Misery Business vette ki a legtöbb energiát belőlem. Mikor Hayley megállt, hogy valakit felszólítson a színpadra, Enikő mutogatott rám, és Hayley nagyon, NAGYON hosszú másodpercekig mélyen a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy elgondolkodik rajtam. Közben észrevette a Paramore-tetkómat is (ami ugyanolyan, mint az övé), meg a kék Hard Times-sminket, amit Kata tolt fel a szememre a koncert előtt. Végül nem kerültem színpadra, ami amúgy nem ért csalódásként, mert általában lányokat hív fel – okkal. Dórinak és Boginak szurkoltam a legjobban, de végül azt hiszem, egy svájci leányzó került fel. Dórinak volt a legmenőbb transzparense, az állt rajta, hogy „All that I want… is a MizBiz duet!” Találó volt! És jó volt végre nemcsak a neten látni őt, hanem személyesen is megismerni.

Tudom, unalmas ez az élménybeszámoló, de annyi emlékem van, mindent meg akarok osztani. És nemcsak így a fejemben vannak emlékek, hanem fizikailag is, mivel a bécsi pengető mellett Sopronból enyém lett egy setlist is, úgyhogy végtelen boldogság van.

Vásároltam egy Tour One-pólót is, ezen a képen rögtön az első két képen látszik az eleje és a hátulja.

Ez volt az első fesztiválom egyébként, és a legjobb benne, hogy ugye a Paramore a kedvenc bandám, az Esti Kornél pedig a másik, ők pedig másnap játszottak. Hihetetlen volt szakadó esőben a Rohadt esőt énekelni, és onnan is egy setlisttel, egy dobverővel és egy frontemberes nagypacsival távozni.

Hát, így éltem meg én a bécsi és a soproni Paramore-koncerteket, most pedig jön a hardcore, végeláthatatlan post-concert depression, és az évekig tartó várakozás a következő lehetőségre, hogy újra láthassam őket élőben. Szerintem részemről ez már több mint rajongás, őszintén szólva olyan szinten vagyok, mint valami legutolsó vallási fanatikus.

Annyira, de annyira jó volt ismerős arcokat látni egyébként! Még ha engem kb. senki se ismert fel/meg, én annyi, de annyi embert láttam a Paramore Hungary követői közül! Úgy gondolom, szert tettem új barátokra is, amiért – még ha csöpögős, közhelyes, nyálas is – különösen hálás vagyok.

Utóirat: Baszki, Hayley lájkolta az outfitem, fél percig szemezett velem, látta a tetkóm, van egy pengetőm és egy setlistem. Hayley Nichole Williams tud a létezésemről, Brian megdicsérte a pólóm, és amúgy Justinnal is szuggeráltuk egymást Bécsben. Totál kimaxoltam azt, amit lehetett.