M. Noémi élménybeszámolója

Tegnap délután fél négy körül érkeztünk meg a koncert helyszínére, ami közvetlenül egy nagy bevásárlóközpont mellett található. Sikerült leparkolnunk a létező legeslegjobb helyen: a bejárattól alig pár méterre álltunk meg, ennek köszönhetően látszik is az autó azon a fotón, amit Hayley posztolt az Instagramon a koncert előtt pár órával.

A barátommal mentem a koncertre, aki nem igazán szereti a Paramore-t, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy a sorban kb. csak délután öt felé állunk be, akkor is marad még majd két óránk a kapunyitásig. Így miután megnéztük, hogy mekkora a sor, még elsétáltunk a plázába enni valamit.

Odabent egyre több paramore-os pólót láttunk, ami engem kicsit meglepett, de azért örültem neki nagyon. Miután végeztünk, és háromszor is elszaladtam a mosdóba, hogy nehogy a koncert alatt kelljen (ez sajnos mániámmá vált, amióta a legutóbbi Fun koncertemet végigszenvedtem emiatt), elindultunk visszafelé az arénához. Mondtam a barátomnak, hogy nézzük meg a buszokat, mert kíváncsi vagyok rájuk közelebbről is, és meglepő módon nem igazán voltak elkerítve, bárki odasétálhatott.

Az időzítés több mint szerencsés volt, mert éppen kinyílt az egyik fekete busz ajtaja, kiszállt egy lány és egy fiú. Na akkor állt meg a szívem, amikor megláttam, hogy a lány sapkája alól vörös haj lóg ki, és akkor rájöttem, hogy igen, ott áll Hayley velem szemben. Briannel [szerk.: Hayley fodrásza] volt, mind a kettőjüknél egy-egy gurulós bőrönd, és elindultak befelé a hátsóbejáraton. Sajnos túl lassan reagáltam, és mire elővettem a telefonom, hogy fényképezzek, Hayley már bement az ajtón, de Briant még pont sikerült elkapni. Nagyon vert a szívem! A barátom persze nevetett rajtam, meg Hayley magasságán, nem gondolta, hogy élőben ennyire nagyon alacsony.

Visszasétáltunk a sorba, ami addigra kicsit nagyobb lett. Persze, én is szerettem volna pár órával korábban beállni, de mivel a Parkban anno ott voltunk déltől kezdve az első sor miatt, úgy gondoltam, most beérem azzal, ha csak nagyjából sikerül előre keveredni. Persze, a barátomat se akartam erre kényszeríteni, így is nagyon büszke voltam rá, hogy a kedvemért végigcsinálta az egészet. A maradék két óra várakozást sajnos zuhogó esőben töltöttük, így csuromvizes volt az összes ruhánk, mire bejutottunk (pedig volt nálunk esernyő is, amit a közelben parkoló kocsiból fél perc alatt ki tudtunk venni, amikor eldurvult a helyzet, másoknak nem volt ilyen könnyű dolga).

Hétkor aztán megindult a sor, az első néhány ember a jegyet tépte el a kapuban, és személyit kértek a kiskorúnak tűnő emberektől, ami végül is nem meglepő, mert szerintem az átlagéletkor max. 17 lehetett, nagyon sok anyuka és apuka volt kénytelen kísérőt játszani. És bár hiába vagyok 22 éves, tőlem is elkértek, és a srác eléggé meglepődött, amikor konstatálta, hogy ilyen kártyát még az életében nem látott. Csak annyit mondtam neki, hogy »Hungarian«, amit ő nyugtázott egy »Oh… no problem« kíséretében, aztán engedett is tovább. Utána jött a biztonsági ellenőrzés, ami sajnos nem ment annyira zökkenőmentesen, mert a lányokat csak nő ellenőrizhette, a fiúkat pedig csak a pasi, így viszont a lányok aránytalanul gyorsan bejutottak, a férfisor meg megakadt, úgyhogy legalább 4-5 percet vártam, amíg a barátomat is átnézték (teljes tapizás, fejtől bokáig), aztán szaladtunk a színpad irányába. Akkor még nem volt olyan vészes a tömeg, kb. a harmadik sorban sikerült is megállni, sokan pedig az emelet felé vették az irányt, ahol volt karzat mindkét oldalon, középen pedig egy lelátó, ülésekkel.

Nagyon tetszett maga a helyszín, bár sajnos utólag kiderült, hogy a hangzás bűn rossz. Az előzenekar nyolckor kezdett, addig békésen várakoztunk. A Fenech Soler, akikről egyébként még éltemben nem hallottam, egészen szerethető zenét játszott, és hál’istennek, nem is maradtak tovább a színpadon a tolerálható 5 dalnál hosszabban. Érdekes volt a zenéjük, könnyen befogadható, kicsit emlékeztetett a Dutch Unclesre, bár az énekes nem rendelkezett higanymozgással, de a hangzás sokban hasonlított.

Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a közönség, és abszolút pozitív csalódás volt. Egy-ketten persze próbáltak tolakodni, de nem igazán sikerült nekik. Időközben sikerült a második sorba jutni, ahonnan végül nem is mozdultunk már el később. Némi pakolás és újabb várakozás után, durván kilenckor megjelent a Paramore. A setlisten nem történt változás azóta sem, így a Grow Uppal kezdtek, ami az egyik kedvenc számom az új albumról. A közönség baromi hangosan énekelt, és szinte majdnem mindenki tudta a szövegeket, szerintem a zenekar is nagyon meglepődött.

Hayley haja a vártnál 200%-kal néz ki jobban élőben, nagyon csini volt, és végre nem vett fel a latexgatya fölé hatalmas boxert. Egy picike fehér top volt még rajta, meg egy piros mellény, de összességében sokkal jobban nézett ki, mint mostanában bármikor, szerintem.

Fotózni sajnos tilos volt, amit azóta se értek. Mindenkitől elvették a fényképezőgépeket, később pedig, amikor valaki telefonnal próbált fényképezni, kivétel nélkül mindenkire egyesével rászóltak, de azért persze próbálkoztunk. A koncert összesen 1 óra 40 perc volt. Hayley sokszor énekeltetett minket, el is mondta, hogy legszívesebben másfél órán keresztül csak azt hallgatná, ahogy kórusban énekelünk, mert annyira szépen szól. Szokás szerint beszélt arról is, hogy így, majdnem tíz év után még mindig mennyire jólesik nekik, hogy bár Nashville-ből származnak, még ilyen messze is szeretik és hallgatják a zenéjüket. Nyilván leginkább olyan dalokra indultak be az emberek, mint pl. a Decode (miért van még mindig a setlisten?…) és az Ignorance, vagy a Mizbiz. Az ukulelés interlude-ok baromi jól szóltak, egyedül talán azok alatt lehetett tisztán hallani Hayley-t, sajnos a zúzósabb dalok alatt nagyon összefolyt a hangzás. Amikor a lassabb számok következtek, mint pl. a When It Rains és a Last Hope, a közönség kicsit elaludt, de ennek ellenére a The Only Exceptiont végigénekelte mindenki torka szakadtából, még a barátom is. Hát, mondanom sem kell, imádni való volt!

A színpadra egy picike, nagyon aranyos lány jutott fel, akinek sok tetkója és piercingje volt (Hayley persze meg is jegyezte, hogy tetszik neki), és annyira boldog volt, hogy majdnem elsírtam magam örömömben, én is annyira örültem neki. Az egyik legemlékezetesebb rész meg az In the Mourning volt, ami hihetetlenül gyönyörűen szólt, de sajnos nagyon kevesen ismerték. Ezt az egy dalt vettem fel videóra végig, közben próbáltam elrejteni a telefont.

Miután lesétáltak a színpadról, visszajöttek még a ráadás három számra. Én személy szerint nem vagyok nagy rajongója a Part II-nak, de be kell vallanom, királyul szólt élőben. Egy éles váltással gyorsan elnyomták még a Moving Ont, utána zárásként pedig a Still Into You-t, amit mindenki hangosan ordított, meg jött persze a konfetti és a hatalmas taps. A konfettiből amúgy hoztam magammal haza, hülyének is néztek miatta, amikor elkezdtem gyűjteni, de mivel megvan még a 2010-es koncertjükről is, amit ott gyűjtöttem, gondoltam, hogy majd melléteszem.

Sajnos a merch-asztal megközelíthetetlen volt, így végül nem vettem semmit, pedig szerettem volna. Nem is nagyon értem amúgy, hogy ott mikor kéne vásárolni, mert ha koncert előtt állsz be a sorba, nem lesz jó helyed, utána pedig szinte az esetek 100%-ában lehetetlen megközelíteni.

A szerencsés parkolásnak köszönhetően két perc alatt már a meleg kocsiban ültünk hazafelé (kint meg a szokásos német ítéletidő volt).

Azon gondolkoztam utána, hogy már megint milyen gyorsan eltelt ez a kör. Úgy értem, az ember megveszi a jegyet, utána vár heteket/hónapokat, aztán a koncert előtt a helyszínen meg órákat, és utána mindig olyan hirtelen eltelik az a másfél óra, mintha öt perc se lenne. De nem is baj, ezek a másfél órák mindig emlékeztetnek arra, hogy miért is szeretjük őket annyira, és jólesik látni őket ennyire közelről, újra és újra rájönni, hogy ők is hús-vér emberek, nem csak azok a kétdimenziós képek, akiket nap mint nap bámulunk az interneten.

Szóval megint vége lett, de alig várom már a következő lehetőséget a várakozásra!