Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Szürreális élmény volt életemben először nem egy képernyőn keresztül meglátni őket. A 8-9 óra első sorban várakozás úgy repült el, mintha meg sem történt volna. Ez főképp annak volt köszönhető, hogy szinte rögtön összeverbuválódtunk egy király kis társasággal (Noémi, Dijan és ismerőseik).
Megismerkedtünk, ettünk-ittunk, végig álltunk két fergetegesen jó koncertet (az Enter: Shikarin felrobbant az agyunk, jó értelemben), és azon kaptuk magunkat, hogy az utolsó 1 órában vagyunk. Mindenki tartalékolta az utolsó csepp energiáit a koncertre. Körbenézve magam körül már láttam, ahogy a naptól leégett arcok egyre idegesebben vizslatják a színpadot, hogy „kezdődjön már el!”.
Az utolsó óra a többivel ellentétben már lassan telt. Aztán elcsendesült minden, és feljöttek. Mindenki őrjöng, és belekezdtek a Told You So-ba. Mikor felzendültek a hangszerek, valahogy kellett 1-2 perc, hogy feldolgozzam, mi is történik, de hamar belerázódtunk, és egy emberként énekeltük végig a többiekkel a bő 1 óra 10 perces koncertet.
Sok emlékezetes pillanat megmaradt. Ahogy a mikrofonzsinór az egyik ládába akadva megviccelte Hayley-t, a Turn It Off bridge része, amit olyan tisztán énekelt ki, hogy a hideg kirázott. A szemkápráztató fénytenger, ami a hátuk mögül jött, a HalfNoise-dal Zac éneklésével, Taylor szokásos őrült, önfeledt gitározása. A vissza-visszatérő szemkontaktus kedvenc énekesnőnkkel, az, ahogy a HTSYHB-et néhány karnyújtásnyira tőlünk leülve, a színpad szélén énekelte. Meg persze sok más, de túl hosszú lenne a lista. Nem mondom, hogy nem volt megterhelő az országot átszelni, és hosszú órákat várakozni értük, de végül is csak egy a lényeg; megérte.
Ui.: Mielőtt még feldolgozhattam volna, hogy mit éltem át a VOLT-on, másnap délután egyszer csak megszólalt a telefonom, és az alábbi értesítést kaptam a Twitteren. Mondanom sem kell, majdnem leestem a székről:
