Á. Csaba élménybeszámolója

A MÁV jóvoltából körülbelül délután kettőre sikerült kimennünk a Park elé. Itt már többen vártak ránk a bejárat előtt az úgymond jól összeszokott csapatból. Három lajtos kocsit meg lehetett volna tölteni azzal a mennyiségű vízzel, amit elfogyasztottunk a melegben.

Öt órakor kereken kinyitották az első kaput. Természetesen volt egy-két ember, aki bepofátlankodott elénk még így is. Ugyan a jegyellenőrző kapu még nem volt beállítva, de szépen beállítottak minket négy sorba, ahol később be lehet menni. Fél hétkor aztán megnyitották a belső kapukat is. Rohantunk, mintha csak az életünkért futnánk, aztán egyszer csak arra eszmélek rá, hogy az első sorban álltunk. Hihetetlen volt. 14 éves korom óta erre a pillanatra vártam, és ott voltam. A szervezők kapnak ezúton is egy pacsit tőlem, hisz a nagy melegben vizet osztottak – először még pohárban, aztán már slaggal.

Részemről pozitív élmény volt az előzenekar is, hisz szeretem az ilyen zenéket is. Hat-hét dalt eljátszottak, nagy nehezen sikerült szereznem egy számlistát is (amit a későbbiek folyamán dedikáltattam is – na, ez is egy vicces sztori). Lepakolt az előzenekar, jöttek a beálló emberek, és miközben a telefonommal babráltam, megérkezett Hayley és Taylor a színpadra. Azt hittem, hogy vége a világnak. A következő számok alatt Hayley nemegyszer nézett rám. A többiek is már azt nevették, hogy a végén velük megyek Prágába. Az összes számot üvöltöttem, nagyon kevés képet csináltam, inkább élveztem a koncertet. Jöttek sorra a számok, a hangom pedig szép lassan elment. Aztán feljött egy csávó a színpadra két mikrofonállvánnyal, előttünk pedig megjelent egy 2×2 méteres biztonsági őr. Ekkor már tudtam, hogy most vagy sikerül felkerülnöm a színpadra, vagy Prágában kell nagyon ügyesnek lennem.

Hayley beállt elénk. Először azt gondoltam, hogy mivel úgyis „jóban lettünk” a koncert alatt, akkor talán felhív, majd rámutatott a mellettem álló három (azóta nagyon kedves barátommá váló) lányra. Annyira örültem, hogy mehetnek, szabályosan löktem ki őket a kordonon, ami körülbelül másfél méter lehetett. Hayley elment a másik oldalra, kiválasztott négy embert. Ekkor már elszállt minden reményem, aztán hátranézett a színpadon és halkan megjegyezte, hogy elég kevesen vannak, majd beállt elénk ismét, rám mutatott és megszólalt: „I want that guy too!”.

Mire leesett, hogy az a „guy” én leszek, addigra már két biztonsági őr elkapott, hogy „gyere, gyere”. Majdnem úgy estem át a kordonon.

Elkezdtem remegni, a sírás kerülgetett, azt sem tudtam, mi van, úgyhogy inkább megöleltem a többi szerencsés közül párat. Nagyon gyorsan fel kellett mennünk, hisz a show nem állhatott meg. Felálltam a színpadra és megremegett a lábam. Gyorsan odarohantam Taylorhoz, adtam neki egy pacsit, aki csak vigyorgott és annyit mondott, „Have fun!”, aztán elkezdődött a szám.

Üvöltöttem, nem tudtam magammal mit kezdeni, csak a fejemet és a telefonomat fogtam. Hayley odajött, rám vigyorgott, és adott egy pacsit. Szándékosan nem öleltem meg, mert tudtam, hogy nem szereti.

Aztán a következő számot még végighallgathattuk a színpad széléről, majd leküldtek minket. Nem tértem magamhoz. A telefonom csipogott percenként, az emberek úgy néztek ránk, mint akiket meg akarnak ölni, de ezt az élményt soha nem vehetik el tőlem. A prágai koncert pedig egy másik történet…