A Petals for Armor megjelenésével naponta jelennek meg új interjúk, melyekben Hayley részletezi az album elkészültének hogyanját és miértjét. A Vulture-ben megjelent riport nem egy átlagos beszélgetés volt: az énekesnő meglepő őszinteséggel vallott többek között arról, Josh miként vált ki a zenekarból, Chaddel valójában hogyan jöttek össze, és hogy miken kellett keresztülmennie ahhoz, hogy elérjen oda, ahol ma van. A békéhez. Az Eve Barlow által készített beszélgetést teljes hosszában lefordítottuk nektek:
Mikor Hayley Williams 15 évesen csatlakozott egy pop-punk együtteshez, a Paramore-hoz, minden, amire vágyott, az volt, hogy a legjobb barátaival zenélhessen együtt. És egy jó darabig ezt is tette. Ám azzal párhuzamosan, hogy kinőtte magát az emo szcéna egyik ikonjává, körbeturnézta a világot és platinalemezeket ontott magából, a Paramore szép lassan szétesett. A Josh Farro, korábbi bandatag által terjesztett, és a zeneipar által elfogadott nézőpont szerint Hayley egy domináns, hatalmaskodó vezető. „A zenekarok őszintén beszélnek arról, mennyire nem jönnek ki jól egymással a tagjai, de sose gondolsz Thom Yorke-ra úgy, hogy ő a Radiohead kibaszott Hitlere” – mondta a most 31 éves Hayley. „Talán csak azért volt ez így, mert nő vagyok? Ha farkam lenne, senki se beszélt volna erről ennyit.”
Josh és a testvére, Zac 2010-ben kiléptek az együttesből, és a rákövetkező években is történtek változások a tagokat illetően. (Zac visszatért 2017-ben.) A 2018-as turné után Hayley is úgy döntött, szüksége van egy kis szünetre. Épp egy válás kellős közepén volt (2016-ban hozzáment a New Found Glory Chad Gilbertjéhez, akivel már régóta együtt voltak), és a depressziója kontrollálhatatlanná vált. Bejelentkezett egy intenzív terápiás klinikára. 2019-ben pedig elkezdett dolgozni valamin, amin megesküdött, hogy sose fog: egy szólóalbumon. A három részletben megjelenő, teljes egészében május 8-án debütáló Petals for Armor egy meditációs odüsszeia Hayley múltjáról, és arról, hogy magányában – kreativitását felkarolva – hogyan nézett szembe vele.
A Skype előtt ülve Hayley-n egy vastag takaró van, és a kutyája, Alf épp a figyelméért könyörög. „Szia!”, mondja mosolyogva. „Üdv az ágyamban! Általában előtte párszor találkozni szoktam azokkal, akiket ide beengedek.”
Ki volt az utolsó ember, akivel a karantén előtt lógtál?
Joey volt az [a Paramore basszusgitárosa a turnékról, és a Petals for Armor társ-dalszövegírója] és Mike Kluge, a Paramore látványtervezője. Átmentem Mike-hoz, hogy megbeszéljük, hogyan is fognak kinézni a koncertek. Épp a próbákra készültünk. Órákig csak beszélgettünk. Pizzáztunk az előszobában és egy óriási kijelzőn néztük végig a meglévő ötleteket. Olyan, mintha mindez 10 éve történt volna.
Vannak dolgok, amiket természetesnek vettél a karantén előtt?
Mindent biztosra vettem. Nemrég már arra gondoltam, beülök az autómba és elmegyek egy autómosóba – azt hiszem, azok nincsenek zárva –, csak hogy zenét hallgassak, amíg egy gép csinálja a munkát helyettem.
Épp most halasztottad el a turnéd 2021-re. Van bármi értelme megjelentetni egy albumot úgy, hogy nem turnéztatod meg?
Azt éreztem ezzel kapcsolatban, hogy minden akkor történik meg, amikor meg kell történnie. Vannak pillanatok, amikor röhejesen érzem magam amiatt, hogy zenét adok ki, és nem érzem magam késznek arra, ami ezzel jár. Azért jelenteted meg, hogy valamit visszakapj, legyen az akár egy reakció, vagy egy rajongó által megvásárolt koncertjegy, hogy eljöjjön és lásson téged. Az utóbbi időben már úgy érzem, szükségem van rá, hogy ez „kijöjjön belőlem”, annyi ideig voltam „terhes” vele. Ha visszatartanám, biztosan nagyon depressziós lennék most miatta.
Hayley otthon. „Elvesztem a kibaszott eszem.” – mondta a sminkjéről. „Mindenkivel ez van.” // Fotó: Lindsey Byrnes
Sok energiát fektettél bele a depressziód elleni terápiába. 2018-ban írtál a Paperben arról, hogy volt egy pont, mikor meg akartál halni. Mi vitt rá arra, hogy mindezt megírd?
Nagyon sokáig rettegtem beszélni a depresszióról. Mikor megírtam azt a levelet, még nem diagnosztizáltak vele. Elég okos ember vagyok. Akkor is végig tudom gondolni, min megyek keresztül, ha nagyon magam alatt vagyok. Sok szorongással vagy depresszióval küzdő értelmiségi ember jár hasonló cipőben, de ide sajnos nem elég az ész. Ez egy kémiai probléma. Kezdtem rájönni, mennyire nincs az irányításom alatt. Sokat számított, hogy beszéljek róla. Kiírni magamból azokat a gondolatokat egy fordulópont volt az életemben.
Kik reagáltak rá?
A hozzám közeli emberek, akik addig nem értettek mindent. Minden, ami 2018 nyara előtt történt (ami egyébként a zenekarunk életének egyik legszebb időszaka volt), csupán bemelegítés volt. Megtanultuk, hogyan beszéljünk úgy egymással, mint a felnőttek. Ez alapozott meg mindent számomra. Mire megírtam azt a levelet a Paperbe, a családomnak is megfogalmaztam ezeket az érzéseimet. Amikor a barátnőm, Bethany [a Best Coast együttesből] hív, és mindketten épp keresztülmegyünk valamin, sorra vesszük a lehetőségeinket: mi áll a rendelkezésünkre, hogyan oldhatnánk meg a helyzetet. Még ha csak arra is van szükségünk, hogy kiszellőztessük a fejünket.
Miben rejlik a panaszkodás ereje?
Nem gyakran szeretek arról beszélni, hogy milyen nőként létezni a zeneiparban. Nekem ez az életem. Olyan, mintha valaki azt kérdezné: „Milyen érzés, hogy vannak mellbimbóid?” Nem tudom, mert mindig voltak. De miután keresztülmentem sok dolgon, rájöttem, milyen magányos voltam amiatt, hogy nem tudtam senkivel sem megosztani a gyengeségeim. Kiszemezgeted közülük azokat, amiket beleírsz a dalaidba. A harag volt az én egyik ilyen csatornám. Mikor arról van szó, mi áll emögött a harag mögött, na az a szarság elég ijesztő. Az, hogy felfedtem egy részét, empatikusabbá tett a többi női művésszel szemben, jobban sikerült kapcsolódnom hozzájuk. Julien Bakerrel [nashville-i énekes-dalszövegíró] volt egy jó beszélgetésünk, ami segített megérteni egy teljesen más nézőpontot. Mindig is részese lehettem volna annak a közösségnek, akiknek szükségük van egymás segítségére.
Julien élete nagyban különbözik az enyémtől. Tennesseeben nőtt fel, és olyan szorongásokkal kell szembenéznie, amikkel nekem sose kellett. Nőként egy csomó velünk született dolog van, amit mind átélünk általánosságban, és a zenei életben is. Az empátia, amit egymás iránt érzünk, belépést biztosít egy olyan közösségbe, amihez nem is tudtam, hogy csatlakozhatnék. Meg kellett találnom az ajtaját és a kulcslyukba kellett suttognom a titkos jelszót. Sebezhetőnek kellett lennem, ám ezúttal egy új módon.
Bethany Cosentinónak is a harag volt az egyik médiuma a múltban. Volt olyan pillanatotok, mikor felvillant a villanykörte a fejetek felett és megvilágosodtatok a mentális egészséget érintő problémákat illetően?
Nagyon sok ilyen villanykörte-pillanatunk van Bethanyval. Épp együtt turnéztunk, mikor neki és nekem is véget ért a hosszútávú kapcsolatunk. A szorongás rajta és rajtam is ugyanúgy jött ki sok helyzetben. Hormonális dolgok, bőrproblémák. Van egy chatünk, ahol szinte csak a pattanásokról beszélgetünk. Együtt töltöttünk pár estét, mielőtt leszokott az ivásról. Kaszinóztunk. Egy hotelben ettünk, boroztunk, tésztát faltunk, és arról a sok szarságról beszéltünk, amiken keresztülmentünk: hogy milyen régóta nem voltunk egyedül, mégis milyen régóta vagyunk magányosak. Meg arról, hogy milyen érzés turnézni. A Best Coast a Paramore előzenekara volt, Bethany hotelszobája mégis sokkal szebb volt, mint az enyém. „Mi a szar! Ma este itt alszom!” – mondtam neki. Együtt lógtunk a szobájában, arcpakolásokat tettünk magunkra. Megnéztünk a Shark Tank című műsort. Másnap nagyon másnapos voltam.
Mindketten szerencsések vagyunk. Nagyszerű bandatársaink vannak. Jelenleg azon a ponton vagyok, ha valaki nem gondolja magát feministának, legyen az nő vagy férfi, eltűnődök azon, hogy akkor „Mégis micsoda vagy akkor?” Azt kívánom, bárcsak ne lenne ilyen szavunk – feminizmus. Hiszen ez csak az alapvető tisztelet.
Volt olyan pont, mikor nem szeretted a feminizmus szót?
Igen. Épp most beszéltem erről Alicia Bognannóval a Bullyból [nashville-i punkegyüttes]. Sokáig kaptuk a kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy nők vagyunk. Amikor valamilyen lehetőséget kaptam, azt gondoltam, vagy nem érdemlem meg, vagy eleve csak azért ajánlották fel, mert nő vagyok, vagy el sem kéne fogadnom, hiszen nem akartam a srácok nélkül csinálni semmit. Nem akarok különleges bánásmódban részesülni. Azt se akarom, hogy úgy bánjanak velem, mint egy darab szarral. Alicia kicsit idősebb volt nálam, mikor elkezdett turnézni, mint én voltam annak idején. A sok szar, amit nőként kapott, és amit a 20-as éveiben el kellett viselnie, szörnyű. Az emberek tőlem is megkérdezték, hogy „kivel dugok?”, mikor anno besétáltam egy koncert helyszínére. 16 voltam. Az emberek azt hitték, a merch-lány vagyok. Úgy néztem ki, mint egy 12 éves. Nyilván senkivel se dugtam… érted, mire gondolok?
A Paramore lassan 20 éves. A régi webizódokat nézve a bandáról, mindig te voltál az egyetlen nő a fiúk között. Nem egy túl szép világ. Hozzád vágták valaha, hogy túl sokat készülődsz?
Nem. Biztosra mentem, hogy sose mondhassák ezt rám. Cseszegettek azért, mert nem használtam ajakbalzsamot egy fotózáson. A fotós azt akarta, hogy próbáljam ki a ChapStick márkájút, de azt mondtam, „A srácoknak nem kell semmi ilyesmit viselniük, szóval nem csinálok szart se!” Amikor először felajánlották, hogy fellépjük 2005-ben a Warped Touron, már nagyon vártuk. Sosem mehettünk el rá, mert túl fiatalok voltunk és nem engedtek be. A fiúk és én nem hallgattunk pop-punkot azelőtt, hogy megírtuk volna a Pressure-t. Zúzósabb dolgokat hallgattunk, például Deftonest. Sötétebbek akartunk lenni. Aztán megírtuk a Pressure-t, és ennyi volt, utána emo slágereket gyártottunk. Durva! Örülök, hogy ez így történt. De az a fajta figyelem, amit ezután hirtelen kaptunk, más volt. Nem tudtam, hogy milyen toxikus lehet az a világ.
A Warped Tour világa?
A pop-punk és emo scene közeg a 2000-es évek elején. Brutálisan nőgyűlölő volt. Sok internalizált szexizmus, és még amikor volt szerencséd is találkozni másik olyan zenekarokkal, akik kedvesek és tisztelettudók voltak, akkor is előjöttek szexista dolgok. Én meg elég tüzes voltam. Mikor felkértek minket a Warped Tourra, az is ellentmondásos volt: „A színpad neve Shiragirl Színpad. Csak nők játszanak rajta.” Dühös voltam! Szerettem volna egy igazi színpadra lépni. Mikor lehetőségeket kaptam nőies dolgokra, az is rosszul vette ki magát. De az emberek néha úgy gondolják, antifeminista, ha nem akarok lányokkal egy csapatban lenni. Olyan 16 éves lányként, aki arról álmodott, hogy majd a nagyfiúkkal játszik, úgy éreztem, hogy semmibe vesznek minket. Azon a nyáron színpadra álltunk, és sose felejtem el. Floridában játszottunk, a színpad pedig egy teherautó platója volt. Olyan gyenge volt, hogy remegett és szétesett alattunk. Volt egy másik lány is az egyik zenekarban, és láttam, ahogy az emberek bámulták. Nem az a perverz fajta bámulás volt, inkább bamba. Össze voltak zavarodva: „Miért kell ez nekem? Miről énekel? Én egy pasi vagyok, hogyan azonosuljak ezzel?”
Úgy gondolod, ez ennyire nyilvánvaló volt?
Szándékosan írtam névmások [he, she] nélkül emiatt évekig. Utána úgy voltam vele, basszák meg, nem érdekel. Bizonyos dolgokhoz nem fogom odaírni, de ha az én tapasztalataimról van szó, odaírom. Nagyon keményen kellett bizonyítanunk kifelé. Bárkinél messzebbre köptem, hangosabban üvöltöttem, és vadabbul ráztam a fejem. Következő nyárra egy kicsit nagyobb színpadra költöztettek minket. Az volt a kibaszott óvszerek éve.
Az óvszerek éve?
Haver, bizony. Az óvszerek éve, 2006. Gumikat dobáltak hozzám. 2005-ben minden nap pólókat hordtam. 2006-ban kicsit kényelmesebbre akartam venni a figurát. Ujjatlant vettem fel. Viszont így a mellkasom szabadon volt. San Diegóban vagy San Franciscóban voltunk, mikor felém repült egy óvszer és a mellkasomra tapadt, miközben énekeltem. Annyira kellemetlenül éreztem magam. Elkezdtem hülyeségeket beszélni, mert még fiatal és arrogáns voltam. Nem gondolom azt, hogy nem volt igazam. Csak arról van szó, hogy most több szorongás van bennem, mint amennyi 16 évesen volt. Sokkal magabiztosabb voltam akkor. Ignoráns önbizalom. Egy másik alkalommal egy zenekarral turnéztunk, mikor a turnébuszukon az egyik haverjuk beszólt valamit a puncimra. Az orrom előtt. És –
Kinek a haverja?
Zavarban voltak. Nem akarom elárulni a nevüket. Nem egy ismert banda, csak az előzenekar voltak.
Mit mondtak?
Nem emlékszem, mit mondott a srác, mert nagyon gyorsan elborult az agyam, de a puncimról beszélt. Konkrétan 16 éves voltam, majdnem 17. Mindenki röhögött. Senki se figyelt rám. Azt mondtam, „Miért gondolod, hogy menő a puncimról beszélni?”
Hány évesek voltak?
A 20-as éveik végén voltak. A fiú és a lány, akik benne voltak a… Baszki. A zenekar a Staylight Run volt – az egyik srác a Taking Back Sundayből, és a húga. Ő volt a megmentőm. Ez volt az első alkalom, hogy egy nővel turnéztam. Sokkal idősebb volt, mint én. John [Nolan a Taking Back Sundayből] nagyon dühös volt. Amint elmagyaráztam nekik, hogy éreztem magam a szituációban, rögtön mindenkinek leesett, hogy ez nem okés. Sokkal bátrabb lettem, mikor ki tudtam állni magamért, mert az internet akkor még nem volt olyan, mint ma. Két évvel később pedig nagyon csendessé váltam.
Hogyan érted a csendest? Abbahagytad az általad tapasztalt szexizmus elleni harcot?
Olyan dolgok mellett álltam ki, amikről azt gondoltam, hogy nyerhetek: nyílt igazságtalanság a nőiességemet, vagy a bandát illetően. Megjelentek hazugságok a sajtóban. Nem szeretem, ha hamis színben tüntetnek fel. Mint például mikor az emberek elkezdtek beszélni valamiről, amit Zacnek mondtam a buszon az egyik koncertre menet, és épp volt velünk egy újságíró, aki totál félreértett dolgokat annak köszönhetően, hogy nem ismerte, milyen a mi barátságunk… Minél jobban összezavarodtam annak kapcsán, hogy ki is vagyok, annál csendesebb lettem. Nem tudom pontosan, ez a zavarodottság onnan jött-e, amit a sajtóban láttam saját magamról, vagy a személyes döntéseim vezettek hozzá. Vagy a kettő tökéletes egyvelege.
A Paramore 16 éve létezik zenekarként a drámák és tagváltások ellenére is. Josh Farro nyílt levele, amit akkor írt, mikor ő és Zac kiléptek a bandából 2010-ben, úgy állított be a nyilvánosság előtt, mint egy zsarnokoskodó vezetőt, akivel senki se tudna együtt dolgozni. Ezt mára már értelmezhetjük szexistaként is.
Köszönöm, hogy ezt mondod. Érdekesnek találom, hogy zenekarok, akiket szerettünk és keresztülmentek tagváltáson – meg azok is, akik nem mentek rajta keresztül –, nyíltan beszéltek arról, mennyire gyűlölik egymást a tagjaik, mégse kérdőjeleznéd meg a lojalitásukat. Sose gondolsz Thom Yorke-ra úgy, hogy ő a Radiohead kibaszott Hitlere. Lehet, hogy egy seggfej. Talán csak azért volt ez így, mert nő vagyok? Ha farkam lenne, senki se beszélt volna erről ennyit. Nagyon sokáig mérges voltam. Most visszanézek és úgy gondolom, kellett, hogy ez megtörténjen velünk. Kellett, hogy azokat a fertőzéseket kivágjuk. Kellett, hogy vért ontsunk.
Szóval Josh távozása szükséges volt?
Igen, azokat a metszéseket ő vágta magának. Nagyon fájdalmas volt. Na és az elmérgesedett viszony ötünk közt? Nem igazán voltunk akkortájt barátok. Ma, ha összefutok Joshsal, nem érzek semmi különöset. Nem vált már ki belőlem semmit.
Érzel iránta bármiféle szeretetet?
Tudod, mit érzek? Ha jól emlékszem, ezt mondtuk neki Taylorral, mikor összefutottunk vele egy kávézóban: „Valami nagyon őrült és hihetetlen dolgot vittünk véghez. Egy nap még a suliban voltunk együtt, a következő percben a Wembley Arénában.” A Wembley amúgy egy szörnyű koncert volt. A backstage-ben lenni? Rettenetes.
Mi történt?
[Szünet.] Josh megkérdezte tőlem, hogy szerintem ő mennyi pénzt ér meg.Hogy reagáltál?
Ránéztem és azt mondtam: „Béna vagyok a számokat illetően. Viccelsz? Ne kérdezz tőlem ilyet.” Josh akkor már tudta, hogy ő és Zac ki fognak lépni, és hogy ez lesz az egyik utolsó koncertjük. Épp azon merengett, bepereljen-e minket a bandanév birtoklása miatt, vagy… Nem is emlékszem, mi mindenért akart harcolni, de végül lemondott róla. Nem könnyű dolog a barátoddal harcolni. Szeretem azt hinni, hogy volt egy pillanat, mikor rájött, hogy ez nem ér meg ennyit. Ejtette az egészet. Szívás volt. Az ember nem gondolja ilyenkor, hogy bármikor kimászhat ebből. A Paramore mégis két új albumot csinált azóta, amik a valaha volt legjobbak az összes közül.
2003-ban eredetileg szólóelőadóként szerződtél az Atlantic Recordshoz, de kiharcoltad a kiadónál, hogy engedjék, hogy egy bandában lehess. Értetted, milyen következményekkel jár, hogy csak a te neved szerepelt a szerződésen?
Nem. Azt hittem, mindenkinél okosabb vagyok. 15 voltam akkor. Kíváncsi vagyok, hogyan fogalmazhattam, mert a perspektívám nem olyan volt, mint most 31 évesen. Voltak dalok, amiket a zenekarral írtunk, és amiket a kiadó jobban szeretett azoknál, mint amiket egyedül írtam. Azt akarták, hogy a zenekarral írtakat simán Hayley név alatt adjuk ki. Én ezt nem akartam. Megmondtam Julie Greenwaldnak [az Atlantic akkori elnökének], hogy nem akarok dalokat megjelentetni és interjúkat adni a saját nevem alatt. Volt egy heves vita a kiadóval, és elhagyta a számat, hogy én akkor is tökéletesen boldog lennék, ha ezeket a dalokat életem végéig Taylorék pincéjében kéne játszanom. Nagyon felemelő pillanat volt. A hangom remegett. Sírtam.
Egy vezetői értekezlet?
Igen, ügyvédek meg minden szarság. Elkezdtek rám licitálni. A 2000-es évek elején jártunk. Avril Lavigne kibaszottul berobbant. Kelly Clarkson magas sarkúban, gitárpoppal próbálkozott. Ashlee Simpson leszerződött a Geffenhez, és pop-punkot játszott. A kiadó így hirtelen bennem is meglátta a lehetőséget. Anya és apa azt akarták, hogy okos legyek. Nem akarták, hogy kihagyjam az alkalmat. Volt egy beszélgetésem velük erről, aztán odamentem az emberekhez és azt mondtam: „Nem is tudom!” Nem akartam ezt Hayley-ként csinálni. Azt mondtam: „Ti vagytok az egyetlen kiadó, akiket érdekel a zenekar gondolata, szóval találjuk ki, hogyan működhet a dolog.” Így találtuk meg a menedzserünk, Mark Mercadót.
Esküszöm, azt hittem, hogy egy szerződés nem számít. Sok szempontból tényleg nem számít. Annyira szégyelltem magam, hogy egyedül az én nevem szerepelt a szerződésen. Később Mark azt mondta: „Itt vannak azok a zenekarok, akiknek szintén csak egy tagja van leszerződtetve.” Nem fogom felsorolni őket. Nem leszek patkány. De nem olyan nagy ügy. Nekem csak az számított, amit mondtam neki: „Mark, kérlek gondoskodj róla, hogy mindenki biztonságban legyen.” Nem akarok tudni a szerződésekről. Sose számított számomra. Annyira szégyelltem magam, hogy egyedül az én nevem szerepelt a szerződésen. Sose beszéltem róla. Még most se tudom, hogyan fogalmazzam meg. Úgy érzem, a részem, aki erről beszél, még mindig 15 éves.
A szélhámos-szindróma rád ragadt.
Az zavart a legjobban, hogy az emberek próbáltak minket egymás ellen ugrasztani, mintha valami őrült ördögi terven dolgoztam volna. Az én tervem ez volt: „Át fogom baszni az Atlantic Records csapatát, és végül úgyis zenekar leszünk!” Nagyon jól jöttünk ki a dologból. A Fueled by Ramen az Atlantic alá tartozott, és mi pont egy ilyen, kisebb kiadóra vágytunk. Nem akartam megjelentetni egy albumot tele dalokkal, amiket a srácokkal írtunk, de egyedül vettem fel. Milyen ironikus, hogy most pont ez történik! Egyébként erről szól a Conspiracy című nótánk. Úgy éreztem, minden erőmet elvesztettem. Mindenki ellenem volt. Csak a bandatagokra számíthattam, de még ők is megkérdőjelezték, hogy miért nem együtt csináljuk a dolgokat. Én csak annyit mondtam: „Mindent együtt fogunk csinálni.” De ezek a dolgok így működnek. Ha elég sokan duruzsolnak a füledbe pletykákat, végül tényleg mindenki elhiszi, hogy történik valami. Ezek a sztorik pedig sokszorosan visszaköszöntek a sajtóban. Főleg akkor, amikor először jöttünk az Egyesült Királyságba.
Az angol zenei sajtó különösen szereti szétszedni az általa kedvelt zenekarokat.
Úristen, igen. Legyünk őszinték. Ha nem zajlott volna körülöttünk ez a kibaszott hülye dráma az évek során, tudnák még az emberek egyáltalán, ki a szarok vagyunk? Vajon segített ez a zenekaron a csöndesebb éveinkben? Nem tudom. Nem akarok visszamenni és megjavítani. Az After Laughter-éra nagyon jó időszak volt. Főleg nekem és a depressziómnak. Jól éreztük magunkat a srácokkal, feljöttek a korábbi dolgok is. Zac végre elmondta nekünk, hogy érezte magát, amikor kilépett a bandából. Utána hat évig nem beszéltünk.
Egyáltalán?
Egyáltalán. Akkor beszéltem vele először, amikor 2013-as Paramore albumot turnéztattuk, és Új-Zélandon játszottunk. Zac akkor ott élt, szóval mi voltunk az ő területén. Próbáltam megfigyelni, milyen érzéseket vált ez ki belőlem. Nem voltam már mérges. Épp ezen gondolkoztam a hotelszobámban, amikor feljött egy fesztivál reklámja a tévében, és Zac zenekara, a HalfNoise is benne volt. Meglepett, hogy milyen büszke voltam. Csak úgy, a semmiből. Eltelt hat év, de úgy voltam vele, „Basszus, ezaz, ez az én Zacem.” Eszembe jutott, amikor még csak demókat írt a kisbuszunkban, most pedig egyedül lép fel, Új-Zélandon. Megkerestem az email címét, és ezt írtam neki: „Épp most ugrottál fel a tévémben. Csak annyit akarok mondani, hogy nagyon büszke vagyok rád.” Na, így törtük meg a jeget.
Mit válaszolt?
Nagyon édes volt, azt írta, „Nem tudok jönni a koncertetekre, de nagyon büszke vagyok én is, és hiányzol.” Egy darabig még nem találkoztunk, csak amikor elkezdtük felvenni az After Laughtert. Ideges voltam újra vele lógni. Ez maga volt az élet megerősítése. Én, Taylor és Zac újra egy szobában. Ezekkel a srácokkal bandáztam gyerekkorom óta. Amikor 13 vagy 14 voltam, és belezúgtam Joshba, az érzés nem volt kölcsönös. A barátnőjével nyomult, akiről egyébként a Misery Businesst írtam, mert egy kis fasz voltam. Bánatomban Taylorral és Zackel idiótáskodtam az Instant Messengeren. Már az is szürreális, hogy még ismerhetem őket, nemhogy azóta is együtt zenélünk.
A kapcsolatotok tehát helyrejött, és elindultatok turnéra az After Laughterrel, de közben hivatalosan is elindult a válásod. Mivel kellett szembenézned, mikor a turnénak vége lett és haza kellett menned?
Nem intéztük el, mi legyen a kutyával, ez a téma még a levegőben lógott akkor. Nem beszéltünk meg, mi legyen, mert túl fájdalmas volt ezzel foglalkozni, miközben egy rohadt nagy bukás kellős közepén éreztem magam. A szüleim válása egy kulcsfontosságú történés volt az életemben. Még mindig sok olyan szituáció jön fel, ahol rájövök, hogy ezen dolgoznom kell magamban.
2018 augusztusában vagy szeptemberében tértem haza a turnéról. Van egy Instagram-kép, amit Japánból úton hazafelé posztoltam: „Készen állok, hogy hazamenjek és tényleg gyógyuljak.” Nem vagyok biztos abban, hogy tudtam, mit beszélek. Ha tudtam volna, mivel jár a gyógyulás, nem vártam volna ennyire. Inkább leszerveztem volna még egy turnét. Hazatértem, és az első hét király volt – letudtuk ezt az érát az albummal és minden jó! Aztán rájöttem, hogy többé nem akarom a kutyámat oda-vissza adogatni.
Feltételezem, hogy rendszeresen kellett emiatt találkoznod az exeddel.
Aha. Úgy pedig nagyon nehéz továbblépni. Nézd, lehet, hogy néhány pár képes erre. Mi nem. Muszáj volt terápiára mennem. Rengeteg rémálmom volt. Még most is vannak. Mára úgy gondolom, ezek az álmok amiatt vannak, hogy a testem próbálja feldolgozni a megtörtént dolgokat, hogy napközben a tudatomnak ne kelljen ezzel foglalkoznia, csak álmomban elsimuljanak.
Mik ezek az álmok?
Elég elbaszottak. Gyakran álmodom vízzel. A kapcsolataimról is sokszor írtam már vizes metaforákat használva. A gyerekkoromból sok visszatérő, vízzel kapcsolatos álomra emlékszem. A válás után elkezdtek visszajönni ezek. Pánikrohamaim lettek és kórházba kerültem ájulás miatt.
Ez mikor volt?
2018 végén. Lassan tanultam csak meg, hogy milyen kihatással vannak az érzelmeink a fizikai egészségünkre is. Azért jöttek az álmok, mert tagadásban éltem. Végül találtam egy intézményt, ahova elmehettem és egy biztonságos csoportban lehettem, vagy akár egyedül is, és beszélgethettem. Itt diagnosztizáltak depresszióval és poszttraumás stressz szindrómával [PTSD]. A beszédterápia többet jelentett számomra, mint a gyógyszeres kezelés. Mostanra már nem tagadom le a régebbi érzéseimet, vagy hogy minek voltam kitéve az anyukám, és más nők által a családomból. A velük történt dolgokkal végül sosem foglalkoztak vagy hozták helyre őket.
A terápia segített rájönni, miért váltatok el, vagy hogy egyáltalán miért mentél hozzá, miután egyszer megszakítottátok az eljegyzést?
Erre könnyű válaszolni. Azért mentem férjhez, mert rengeteg szégyellnivaló hibám volt. Nagyon fiatalon kerültem ebbe a kapcsolatba. Ő még el se vált az akkori feleségétől, én meg nagyon magányos voltam. Akkor kezdtük a srácokkal egyre kényelmetlenebbül érezni magunkat a bandában. Elkezdtem tehát rossz döntéseket hozni: rohantam, kerestem a megfelelő ajtót. Tíz évnyi próbálkozás során, hogy helyrehozzak egy hatalmas hibát, számtalan rossz ajtón kopogtattam, beleértve ebbe a templomét is.
Mi volt az a hiba? Összejönni vele annak ellenére, hogy volt valakije?
Igen. Tehetetlennek éreztem, és szégyelltem magam. Úgy éreztem, az egyetlen megoldás az, ha benne maradok. Mikor újra randizni próbáltam, potenciálisan működőképes kapcsolatokat szabotáltam. Találkoztam anyukámmal, és azt kérdeztem: „Mi a baj velem? Miért csinálom ezt? Ne mondd, hogy a válásotok miatt van.” Sokat mesélt arról, milyen volt a születésem utáni első pár hónap, milyen volt az életünk a válás alatt. 4-5 éves lehettem, nem emlékszem ezekre. Van egy pillanat előttem, mikor az ajtó becsapódik és hirtelen már csak egy szülőm volt, és már azt se tudom, melyik szülőmmel voltam én, és melyik volt az ajtó másik oldalán. A saját kapcsolataimban próbáltam helyrehozni azt, amit anya és apa elrontott. Az exem mellett úgy éreztem, hogy „végre, valaki engem választott!” Anya is ugyanígy érezte magát a saját kapcsolatában. De a veszély első jelénél azt mondtam, „Majd én helyrehozom ezt.” Nem számít, ha valaki nem hűséges, nem érdekel, ha folyamatosan hülyének érzem magam, vagyok annyira erős, hogy ezt helyrehozzam. Anya is ilyen. Apukám egy végtelenül édes ember, de még gyerekek voltak, mikor összejöttek. A kapcsolatuk legrosszabb pillanatait játszottam újra.
A legújabb kislemezed, a Dead Horse arról szól, hogy te voltál a másik nő, és hogy később te lettél megcsalva.
Felénekelni azt a dalt, olyan érzés volt, mintha évekig egy nejlonzacskóban lettem volna, és végre szúrtam volna magamnak rajta egy lyukat. Szörnyen sok szégyen volt bennem amiatt, hogy én voltam a másik nő, hogy elárultak, hogy ennek ellenére is vele maradtam. A dalt magamnak írtam. Persze nem vagyok annyira mazochista, hogy azt gondoltam volna, „Persze, bántsál csak, remek érzés.” De mégis maradtam. Rengetegszer. Úgy érzem, ennél azért jobban szeretem magam, tudod? Nem tudom, mivel fog járni, hogy megszabaduljak a szégyentől, de talán idővel majd sikerül szánakozást éreznem és elengednem a tagadást.
Van párhuzam aközött, ahogy te beszéltél a hűtlenségről, és ahogy Fiona Apple beszélt az új lemezéről, a Fetch the Bolt Cuttersről.
Erről írta a Newspaper című dalát? Meghallgattam és arra gondoltam, „Ez én vagyok. Ez rólam szól.” Az Under the Table kurvára magával ragadott. Minden alkalommal, mikor tudatlan szexista kommenteket olvastam középkorú, fehér fasziktól, hallottam a fejemben őt, ahogy ezeket a dalszövegeket énekli.
A Vulture-nek adott interjújában Fiona is beszél arról, milyen volt a másik nőnek lenni. Azt mondta: „Az elején jólesett az egómnak. Azóta viszont nem tudok nem undorodni az emlékektől, és lehet, hogy ez azért van, mert sosem kértem bocsánatot a nőktől.”
Hűha. Oké, nos, nem tudom, milyen mélységekben lehetek most nyílt, de nekem volt lehetőségem jóvátenni dolgokat – a válásom után, és a másik személy kedvességének köszönhetően. Nem akarok nagyon nyíltan beszélni róla, mert az nem lenne fair. Nem tudom, ez mikor történhetett Fiona Apple életében. El tudom képzelni, milyen borzasztó lehet, ha már régóta cipeli ennek a súlyát, és nem tud még bocsánatot kérni sem. Ismerem azt az érzést. Sokkal tovább tartott, mint szerettem volna, de bizonyos szinteken mi már megértjük egymást. A személy, akit megbántottam azzal, hogy én voltam a másik nő, életem azon bizonyos szakaszában az egyetlen ember volt az egész földön, aki rajtam kívül érthette, milyen fájdalmat érzek. Mert megcsaltak, magányosnak éreztem magam, és hülyének. Figyelembe véve, hogy egy ponton egymás ellenségei voltunk, ez elég érdekes.
Kibékülni azzal a nővel, akit veled csaltak, segített kigyógyulni abból, hogy később téged is megcsaltak?
Igen. A megcsalt emberek nehezen fogják fel, hogy a történtek nem az ő hibájuk. A csalfa fél a hibás. Számomra az, hogy próbáltam jóvátenni a dolgot, segített kimosni az összes mérget belőlem. Ez segített végre az elengedésben is, mert nagyrészt csak azért maradtam vele, hogy bizonyítsam: nem vagyok rossz ember.
A hangod mindig is az emo harag szinonimája volt. A Petals for Armor első kislemezén, a Simmerön viszont szinte suttogsz. Kicsit a Radioheadre emlékeztetett engem.
Az After Laughter nagyon táncikálós album volt. Boldog, kicsit bombasztikus dalok. Az új anyag visszafogottabb, mintha tényleg csak suttognék. Mérges érzete van. Mintha azért fognám vissza a hangomat, mert nem tudom, milyen szarság fog berobbanni a falakon keresztül. A hangok, amiket választok felvétel során, nem feltétlen kell, hogy nyilvánvalóan mérgesek legyenek ahhoz, hogy a dühömet éreztessék. Thom Yorke motivált ilyen szempontból, hogy bátrabb legyek, és új eszközöket találjak. Björköt, Sade-et és Erykah Badut is hallgattam inspirációként.
Segített ez a projekt abban, hogy szabadabbnak érezd magad változatosabban használni a hangod?
Hú. Igen. Nem volt az a nyomás, hogy olyan legyen a hangom, mint mindig volt, vagy hogy felismerhető legyen. Minden dalnál más volt a folyamat. A Cinnamon úgy indul, hogy én dobolok benne. A Simmer elején lihegek a mikrofonba. Mivel nem volt egy kész térképünk, a hangom mindig az adott iránytűhöz illeszkedett. Akkor érzem leginkább a saját hatalmam, amikor elég egy sima igent vagy nemet mondanom, még akkor is, ha ezek mögött jelentés van. A karrierem és az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy a falnak beszéltem, és próbáltam megértetni olyan emberekkel a nézőpontom, akiket egyáltalán nem érdekelt. Már tudom, hogy a hatalmam odáig nem ér el, nem lesz előrelépés. De ha csak magamnak készítem a dalokat, és 100%-ig benne vagyok, nem kell bizonyítanom semmit. Magabiztos vagyok, az üzenet pedig átmegy.
Mi volt az, ami a dalok írása közben ráébresztett arra, hogy ezeket inkább magadnak, mintsem a Paramore-nak szánod?
Hát, a Paramore-ral megegyeztünk, hogy tartsunk egy kis szünetet. Zátonyra futottunk, mire 2013-ban befejeztük a magunkról elnevezett albumot. Nyertünk egy Grammy-díjat, és mégis annyira boldogtalanok voltunk. Taylor az egyetlen, aki sose száll ki. Két lemez között ő az, aki mindig dolgozik valamin. Azt mondtam neki: „Soha többé, haver. Még egyszer nem csinálunk ilyet. Nincs szükségünk rá.” Telefonáltunk, miközben a kanapén fekve néztük az MTV VMA-t, és azt ecseteltem neki: „Ez az egész annyira béna. Mégis mit számít, mennyi mindent ígérnek nekünk, ha egyáltalán nem is akarjuk?” Megegyeztünk, hogy másképp fogjuk csinálni a dolgokat. Aztán megpróbáltam kilépni a bandából magánéleti problémákra hivatkozva. Aztán megírtuk az After Laughtert, és nagyon nem voltam jól.
Az utolsó simításokat csináltuk az albumon, mikor azt mondtam Taylornak: „Kérlek szólj, ha odáig jutunk, hogy TE nem érzed jól magad.” A Rose-Colored Boy klipforgatása alatt a családját szörnyű veszteség érte. Szólt Zacnek és nekem, ha vége a leszervezett turnéknak, le kell állnunk. Komolyan vettem. Mikor azon kaptam magam, hogy írom az új dalokat, azt gondoltam, „Kéne csinálnom egy Spotify-oldalt és mindet csak feldobni oda.” Mintha ez ilyen könnyen menne. Aztán megszületett még két dal és Taylor azt kérdezte: „Mikor fogsz szólni a menedzserünknek, hogy egy lemezen dolgozol?” Azt válaszoltam: „Nem készítek lemezt!” Ő pedig azt: „De, egy albumot készítesz.”
Féltél elmondani a kiadónak?
Persze. Ahogy elmondom a kiadónak, valósággá válik. Felszállok a vonatra és elindul.
Féltél attól, hogy szólóelőadó legyél?
Igen. Még most is félek attól, hogy szólóban nyomjam. Nem akarok szólóelőadó lenni. Sose leszek az. Tagadásban élek. Taylor és Zac a saját cuccaikon dolgoznak. Boldogok, hogy külön is érvényesülhetünk. Ez egy jó megpróbáltatás mindannyiunk számára. Mégis nagyon félek tőle. Nem szeretem. Inkább a szükség visz rá. Vannak napok, mikor felébredek és azt kívánom, bárcsak ne kezdtem volna bele. Remélhetőleg ez egy jó év lesz.
A „Tudod, semmi sem veszélyesebb egy anyánál” sor a Simmerből rólad szól?
Igen és nem. Nyilvánvalóan nem vagyok anya.
Talán kicsit mégis.
A Paramore-é? A terápián épp ezzel foglalkozunk most. Hogy az elvált szülők gyermekei árvának érzik magukat. Nem számít, hogy milyen erősen próbálkozik a szülő, vagy mennyire szeret, árvának érezzük magunkat. Mikor kicsi voltam, azonosulni tudtam Pán Péter történeteivel. Utólag rá kellett jönnöm, hogy épp úgy próbáltam megoldani a szar helyzeteket, ahogy Wendy. A bandatagok közt találtam rá a családomra. Onnantól kezdve mindig úton voltunk, akár az Elveszett Fiúk, és folyamatosan azon töprengtem, hogyan gondoskodhatnék róluk. Óriási felelősséget érzek a csapatom iránt. Ki gondoskodik rólam? Egy nap nagyon szeretnék majd anyuka lenni. Viszont még mindig csak azt tanulom, hogyan gondoskodhatok saját magamról. Nehéz elfogadnom azt a gyerekkori részem, amelyik árvának, elveszettnek érezte magát, és aki nem érdemelte meg azt a sok szarságot, amin keresztül ment. Úgy tűnik, mintha neheztelnék a szüleimre. A szüleim valójában csodálatosak, és kedvesek egymással. Felnőttek. Ugyanakkor árvának éreztem magam. Ez a két dolog párhuzamosan történt.
Ha visszanézel a 16 éves Hayley-re, hogyan anyáskodnál felette?
Nem tudom, lehetséges-e egy 16 éves számára, hogy ne rágódjon azon, mit gondolnak róla az emberek, de szeretnék valamiféle pajzsot emelni köré. A szüleink nem tudhatták, mibe kerültünk bele. Mindenki arról akart beszélni, milyen fiatalok voltunk, az emberek mégis elvárták, hogy felnőttként kezeljük a dolgokat. Természetellenes helyzetben voltunk. Arra gondolok, mit mondanék az én gyerekemnek. Azt mondanám: „Itt vannak az étrend-kiegészítőid, esténként vegyél be egy kis magnéziumot. Kurvára működik, kölyök. Egy 16 éves tinédzser vagy, és az érzelmeid nem fognak csak úgy megszűnni.” De szinte lehetetlen volt hasznos dolgokat tanulni egy olyan élet során, ami ennyire kivitelezhetetlen, így nagyon nehezemre esik könnyed tanácsokat osztogatni. Interjúkat adok, és súlyos dolgok jönnek fel. Mindig arra gondolok, hogy istenem, tuti, azt gondolják, hogy semmi örömöm nincs az életben. Pedig de, viszont a negatív érzések (amikkel tele vagyok), teljesen természetesek az élet azon szakaszában, ahol most tartok. A termőföldben vagyunk kis magokként, és még csak most fogunk kinőni a felszínre.
A cikk teljes egészében a Vulture-ön megjelent interjú fordításán alapszik.