Mit gondolnak a Paramore Hungary szerkesztői az After Laughterről?

Én 2010 nyara óta ismerem a Paramore-t, azóta átestem velük azon a bizonyos szakításon a Farro tesókkal, jött egy Singles Club, és egy self-titled lemez, ami akkor engem is sokként ért 2013-ban. Az After Laughtert hallgatva viszont úgy érzem, bármennyire is nem tetszett négy éve a Paramore, mai szemmel és füllel úgy gondolom, karrierüknek az a legerősebb lemeze. Hogy mi a különbség a kettő között? Igazából személy szerint én azt érzem kicsit nonszensznek, hogy amíg Hayley újfent úgy írja le az együttest, mint egy stílusfüggetlen amerikai bandát, addig ez az új albumot hallgatva egyáltalán nincs így. A 12 dal számomra mind egy vonalon mozog, sokat nem is tudok megkülönböztetni egymástól, pedig jó párszor végighallgattam már a korongot. Ez a stílusfüggetlenség a 2013-2016-os éra alatt volt igaz, ott sok olyan himnusz született, amik határozottan elütöttek egymástól. Mármint, gondoljunk csak egy Future-re és egy Grow Upra, vagy egy Part II-ra és egy Still Into You-ra. Escape Route vs. Ain’t It Fun. Nem mondom, hogy az After Laughter rossz album lenne, csak nekem valahogy annyira egybefolyik, hogy ha a Spotify nem várna picit két dal között, észre se venném, mikor váltott számot a lejátszó.

Nem akarom siratni a régi Paramore-t, igyekszem úgy is gondolkodni, hogy nincs régi és új, de ha a diszkográfia korábbi felvételeire gondolok, már az első dobszóból, gitárhangból felismertem a dalokat. Két szám van, amit néha ma is összekeverek, ez a Feeling Sorry és a Looking Up, de ebben talán az is közrejátszik, hogy amellett, hogy hasonló az elejük, pluszban még egymás mellett is helyezkednek el a Brand New Eyeson. Még a Let The Flames Begin és a Part II is tök mások, pedig egymás folytatásai, és a dalszöveg is egyezik néhány ponton. Ezekkel összevetve az új albumot, sajnos nekem túlságosan egysíkú. A Hard Times mellett négy dalt tudok kiemelni így első hallgatásra, ezek a Fake Happy, a Caught In The Middle, a Rose-Colored Boy és az Idle Worship. Gáz, de a többire sajnos nem is emlékszem, mert nem voltak annyira kiemelkedők, mint ahogy azt korábban megszoktam tőlük. Még az van meg, hogy a Forgiveness és a 26 nekem baromira nem jöttek át (már majdnem annyira hallgathatatlanok, mint a Hate To See Your Heart Break), túlságosan szenvedősek és klisések, illetve a No Friendet nagyon, de nagyon nem tudtam értelmezni zeneileg. Már a Hard Timesnál feltűnt, mikor a bridge után van az az instrumentális rész, hogy vannak olyan pontok, amik kicsit olyanok, mint mikor a Super Marióban kezd lejárni az idő, és elkezd szólni az az idegesítően sürgető zene. Na, ugye a Hard Timesban is van egy ilyen, ott még egész jó, de a No Friendben kb. ez szól végig, miközben Aaron Weiss motyog valamit érthetetlenül a Paramore-ról a háttérben. Ja, mert abban a dalban amúgy nem Hayley énekel, hanem a mewithoutYou frontembere.

Amúgy kicsit nem olyan, mintha egy második HalfNoise lett volna a Paramore-ból, csak pöppet dallamosabb vokálokkal? Brutálisan érződik, hogy Zac visszatért. Van egy dal, asszem, a Pool az, ami pedig totál olyan, mint Joshtól a Color Rush.

Dalszövegileg? Mikor kijött a Hard Times és a Told You So, már akkor elkönyveltem, hogy ez az album mondanivaló szempontjából se lesz egy atomfizika. (És itt megint fel kell hoznom a 2013-as lemezt, ami konkrétan egy audiobiblia számomra!!!) Szerencsére vannak azért kellemes csalódások. Nemrég lefordítottam nektek a Fake Happyt, a Caught In The Middle-t és az Idle Worshipet, amik szerintem egész korrektek. Sőt, eszméletlenül királyak! Imádom az üzenetet, az érzést, amit keltenek bennem. A Fake Happyt hangzásra amúgy a lassú eleje miatt talán a (One Of Those) Crazy Girlshöz tudnám hasonlítani (ami egyébként a legeslegkedvencebb Paramore-dalom), a Caught In The Middle számomra totál új és imádni való. Az Idle Worship pedig talán picit olyan, mint az Escape Route és a Be Alone keveréke. Ezek mindenesetre már most rongyossá vannak hallgatva. Úgy néz ki, a következő nagy kedvenc a Pool lesz.

Őszintén, egyébként nem gondolom, hogy az After Laughter olyan album lenne, amit megint két-három évig turnéztatna az együttes. Valahogy nem tudom elképzelni, semmi olyan kifullaszthatatlan nincs a dalokban, ami fenn tudná tartani az érdeklődést ennyi ideig a közönségben. Szerintem ez egy kifejezetten rövid éra lesz, ami után Hayley talán le is lép családot alapítani. Én ezt nagyon érzem a levegőben, nem tudom, más mit gondol erről. A távolabbi jövőben pedig azt látom, hogy lesz majd egy reunion, mikor az eredeti felállásban visszatérnek egy turnéra, és ott lesz Josh meg Jeremy is. Jeremyvel úgyis az After Laughter megjelenésének napján zárult le az a csúnya pereskedés. (Erről majd még írok egy cikket, ha eljutok odáig.)

Grammyt semmiképp sem jósolok nekik, de még csak jelölést sem. Talán a Fake Happy az, amin elgondolkodnék, hogy valami nagyobb elismerés járna neki.

Nyugi, még mindig a Paramore a kedvenc bandám, velük együtt nőttem fel, és tartom, hogy örökké kb. vallás szinten fogok rajongani értük, de számomra ez az album így a megjelenést követő X napban nem lett egy nagy kedvenc. (Az én jelenlegi listám: Paramore, Riot!, AWKIF, After Laughter, BNE.) Maximálisan támogatom azt, hogy változtatni szeretnének, (már) szavam sincs a stílusváltásokkal kapcsolatban, csak valahogy ez most unalmasra, egyhangúra sikerült. De még mindig jobb, mintha eladták volna magukat és csináltak volna egy második Riot!-öt. Ha állandóan ugyanazt a zenét játszanák, az még unalmasabb lenne.

Ja, és nekem kifejezetten tetszik amúgy, hogy a dalszövegek paramore-ossága ugyanúgy megmaradt, csak a hangzás lett mellé sokkal boldogabb. Ez már a negyedik albumnál is tetszett. Kicsit összezavar, de bejön. Igazából látszik, hogy felnőttek, és változott a hozzáállásuk. Már nem az az utáljuk-a-világot-mert-mindenki-egy-szemétláda banda, hanem az-élet-nehéz-de-mi-majd-odacsapunk-neki világnézettel dübörögnek/próbálnak dübörögni tovább. Most az After Laughterrel kevesebb sikerrel. Kíváncsi vagyok, hányadik helyen debütálnak majd a Billboardon.

Ha értékelnem kéne, akkor ez egy 6,5/10 lenne.

Talán azzal szeretném kezdeni, hogy tudom, illetve sejtem (már csak a Zane Lowe-interjúból is), mennyire érzelmes időszak volt a zenekar számára a lemez készítése. Én lassan egy évtizede követem nyomon a Paramore életét napról napra, így sejtettem, hogy egy érzemileg megterhelő anyaggal fognak előrukkolni, olyannal, ami egy hardcore fanra nagy hatással van. Nem tévedtem. Összességében úgy gondolom, a Paramore most is Paramore, és hallom a számokon az ő dallamaikat, az ő ritmusaikat, az ő megszokott szövegeiket. Egész egyszerűen az eddig megszokott, csillámos fekete pop-rock filter helyett most egy rózsaszín-narancs-citrom színű van a dalokra húzva. Több embertől hallottam, hogy nagyon összefolynak számukra a dalok, de szerintem ez csupán ennek a következménye, hogy a banda egy teljesen új színtéren próbálta ki magát, ahol még nem forrottak ki, a kezdeti státuszban pedig próbáltak _ilyen_ dalokat csinálni, és lett is sok ilyen, aztán majd lesznek még hasonlóak, de jobbak is. Emlékszem, amikor a BNE kijött, az túl kemény volt, aztán a Paramore túl pop, ez pedig most túl újhullámos… én minden stílusban imádom őket. Most pedig végig szeretném venni sorra a dalokat:

1. Hard Times

Amikor legelőször meghallottam? Pontosan olyan volt, mint amire számítottam. Nem tudtam, hogy aki nem ilyenre számított, az mégis mire, őszintén. Nem gondolom, hogy a legerősebb dal a lemezen, de arra tökéletes volt, hogy az After Laughtert beharangozza, és jó döntésnek tartom (most, hogy már tudom, miből válogattak a srácok), hogy ezt választották.

2. Rose-Colored Boy

Abszolút a kedvenc számom az újak közül. Amikor először hallottam, teljesen lenyűgözött. Úgy gondolom, a refrénje hatalmas, és mivel klipet is várhatunk hozzá, biztos vagyok benne, hogy nagyon sikeres Paramore-nóta lesz még belőle. Egyszerűen nem bírok a bőrömben maradni, ha hallgatom! Alig várom, hogy élőben ordíthassam táncolva. Ez egyszerűen ilyen dal. Ezen már érzem azt, hogy belejöttek a srácok, és igazán odatették magukat, nem véletlen, hogy ez volt az utolsó anyag, amit rögzítettek. Ha a többi már innen indul majd egy következő korongon, alig várom!

3. Told You So

A második klipes szám be kell valljam egyáltalán nem tetszett annyira, mint az elődje, és a mai napig nagyon furcsának tartom. A dalszöveg sajnos nagyon gyenge (Hayley mércéjével nézve), emiatt aggódtam is, hogy a lemezen nem fogok találni olyan lenyűgöző gondolatokat, mint a korábbiakon, de szerencsére tévedtem. Nem tartozik a kedvenceim közé, és nem is nagyon értek vele egyet, hogy kislemeznek választották. ¯\_(ツ)_/¯

4. Forgiveness

Nagyon a szívembe lopta magát ez a dal. Sajnos érződik rajta, hogy Hayley darabokban van, egyszerűen fáj hallani… hiába van az egész lemeznek vidám hangzása, ha a dalszövegekben azt olvasod, hogy a kedvenced, akire hosszú évek óta példaképként tekintesz, depressziós, megbántották, összetörték a szívét… szerintem mindannyian éreztünk már így. Egyszerűen a szívembe marnak a sorok. Örülök, hogy egyáltalán megpróbáltak írni egy ötödik lemezt. Lett, amilyen lett, de még mindig itt vannak, és próbálkoznak. És ezért rajongóként eszméletlen hálás vagyok.

5. Fake Happy

Egyértelműen az új Paramore-himnusz, az új Last Hope. Amennyire én láttam a neten a fanok visszajelzéseit, ezért a dalért mindenki megőrül. Közéjük tartozom én is. Nem csak a dalszöveg nagyon erős, maga a dallam is, és itt megint szeretném kiemelni a refrént, mert eszméletlenül magával ragadó. Nagyon örülök neki, hogy ehhez is láthatunk majd videót. 3:10-től pedig isteni a befejezés, minden alkalommal kiráz a hideg tőle.

6. 26

Az új Misguided Ghosts. Biztos vagyok benne, hogy sokat fogok még erre a dalra sírni, de elsőre nem fogott meg úgy igazán. Viszont tetszik benne az utalás a Brick By Boring Brickre.

7. Pool

Az egyetlen „szerelmes” dal a lemezen. Kivéve, hogy ez már nem egy The Only Exception, nem egy Still Into You, nem arról szól, milyen jó kapcsolatban lenni, és úszni a rózsaszín ködben, hanem egész egyszerűen arról, hogy nem számít, hányszor rúgsz még belém, én kitartok melletted. Szomorú gondolatok, ahogy az összes többi dalnál. De itt már nem is reménykedtem boldog szövegekben. 🙂 A mondanivalótól eltekintve nagyon vidám kis világa van, bár annak ellenére, hogy mennyi rajongó új nagy kedvence lett, engem nem fog meg különösebben.

8. Grudges

Hát, ez nem igazán Paramore, ugye? Sokkal inkább HalfNoise. Nem véletlen, hogy ez volt az első szám, amin Zac is társszerző volt. Vártam egy olyan nótát, ami azt ünnepeli, hogy kedvenc dobosunk visszatért, és meg is kaptam. Nagyon menő szerintem az is, hogy énekel rajta, és illik is a dalba.

9. Caught In The Middle

Sajnos engem nem győzött meg ez a dal. Nem tetszik, hogy Hayley ennyire affektál benne, kicsit olyan gyerekesen tingli-tanglinak gondolom. El tudom képzelni, hogy később jóra hallgatom, de egyelőre nem nyűgöz le.

10. Idle Worship

Érdekes dolog, amikor a hősöd arra kér, hogy ne tekints rá szuperhősként. 🙂 Komoly a mondanivalója, és nagyon örülök, hogy született egy ilyen nóta is. Nem tetszett elsőre, de egy idő után azt vettem észre, hogy állandóan ezt dúdolom munka közben… belopta magát a szívembe. Remélem, szerepelni fog a setlisteken.

11. No Friend

Hát, ezt elsőre én sem tudtam hova tenni. Aztán megtudtam, hogy Hayley-ék egyik legkedvencebb zenésze kiabálja rajta a szöveget, amit ráadásul telerakott Paramore-utalásokkal, úgyhogy át tudom érezni, mennyire boldogok lehettek a srácok, hogy összehozták ezt. Mély művészi tartalmat keresek mögötte, egyelőre még nem találtam meg.

12. Tell Me How

Future 2. Konkrétan rá lehet énekelni az elejére. Az egyetlen dal, amiben érzem Jeremy hatását… illetve hiányának hatását. Az egyik kedvenc szövegem a lemezről, ami nálam nagy szó. Nem tudtam, hogy hány lassú nótát várhatunk a 12-ből, de szerintem ennyi abszolút belefér.

Összességében azt tudom mondani, amit már korábban is: hálás vagyok, hogy megszületett ez a lemez. Nem lett a legerősebb, és később biztosan nem is marad a legemlékezetesebb, de most legalább itt van, annyi év várakozás után. Nagyon remélem, hogy a Paramore-nak van még jövője, és ha lesz 6. stúdióalbum, szerintem mindennél ütősebb lesz így, hogy a srácok újra felálltak, kísérleteznek tovább, összeszedik magukat, és talán kitartanak. Ahogy eddig is.