Paramore Hungary A Grammy-díjas amerikai együttes magyarországi híroldala
Kapcsolódik még
Az Alternative Press legújabb számában megjelent egy remek cikk az együttesről és a nemrég jubilált debütáló albumukról. Itt olvashatjátok teljes hosszában a magyar fordítást:
Steve Robertsonnak, a Paramore Atlantic Records-os képviselőjének az ötlete volt, hogy az All We Know Is Fallingot ne hatalmas promóciók által, hanem inkább szóbeszéd útján népszerűsítsék. Viszont tagadhatatlanul az akkor még csak 16 éves Hayley Williams vokáljai voltak azok, amik meghozták a Paramore-nak a valódi sikert – és meg is tartották – az emo zenét kedvelők körében.A Paramore még mindig sikert sikerre halmoz, első albumukat visszahallgatni pedig olyan, mintha a középiskolai naplónkat olvasnánk (ha az nem lenne zavarba ejtő): a lemezt átjárja a fiatal szerelembe vetett őszinte hit, és az azok iránti megvetés, akik ártottak neked. Míg az Emergncy és az All We Know olyan nagyszerűséggel rendelkeznek, ami hamisnak tűnhet egy tinédzser szájából, a Pressure nyersen őszinte sorai („Néhány dolgot sosem tudhatok / Ezért el kell engednem őket / Itt ülök egyedül, ürességgel a lelkemben”) bizonyították, hogy Williams nagy dolgokat álmodott meg magának, és hogy az együttes végig tudta, hogy monumentális sikerekre született.
A Paramore szenvedélyes debütálása hangos és ellentmondást nem tűrő volt, akkor is, ha zenéjüknek még kezdetleges hangzása volt. 2005-ben, az All We Know Is Falling megjelenésének évében Josh Farro volt az együttes legidősebb tagja 17 évesen, öccse, Zac pedig csupán 15 éves volt. A Paramore épp elvesztette rangidős tagját, a mára már visszatért Jeremy Davist, akinek távozása mély nyomot hagyott a bandában (az üres vörös kanapé az album borítóján az ő hiányát jelképezi). Ráadásul a Paramore kizárólag keményebb zenét játszó, csak férfiakból álló együttesekkel turnézott, ami könnyen hátrányos helyzetbe juttathatta volna őket. Ehelyett viszont a zenekar heves hatalmi harcokat kezdett himnusz-szerű refrénjeivel (Brighter, Whoa), amik előhírnökei voltak a lázadásnak, amit indítottak. Az All We Know Is Falling lefegyverző őszintesége az, ami a furcsa nosztalgikus érzést előidézi; hiányolod tőle, ahogyan megélted a szerelmet, gyűlöletet és szomorúságot még azelőtt, hogy valóban értetted volna, mi az.
Amikor visszatekintesz az All We Know Is Falling című albumotokra, van olyan része, amire különösen büszke vagy?
— Mindegyik számot imádom, de különösen büszke vagyok a Never Let This Góra és a Franklinre. A Never Let This Go volt az a dal, amit egy reggel meghallottam a próbán, és összeraktam a fejemben, hogy milyen dallamot éneklek majd a gitárra, és először éreztem úgy, hogy valóban egy együttes vagyunk. A Franklint pusztán azért szeretem, mert nagyon élénken emlékszem arra, amikor felvettük. Az volt az első alkalom, hogy büszke voltam arra, hogy egy lassú számot éneklek fel egy stúdióban.
Még csak 16 éves voltál, amikor az első albumotok megjelent. Milyen tanácsot adnál a tinédzser Hayley-nek a dalíráshoz?
— Rengeteg időnk volt, hogy megírjuk azt az albumot, és nagyon boldog vagyok, hogy így alakult, mert így hallom az összes apró pillanatot, amit átéltem a dalszövegekben. Nyilvánvalóan vannak hibák is benne, és nyilvánvalóan néha rossz tanácsokat fogadtam meg – barátokat beleértve. Viszont tényleg hiszek abban, hogy minden okkal történik, úgyhogy nem változtatnék semmin. Szerintem csak annyit mondanék magamnak: »Jól csinálod. A legjobbat hozod ki magadból, és ha szerencséd van, vétesz néhány jó hibát is az út során!«
Van valami olyan emléked az album készítéséről, amit még nem osztottál meg korábban?
— Volt néhány pillanat, amikor már előre tudtuk, hogy John Janick [a Fueled By Ramen igazgatója] velünk fog dolgozni. Úgy volt, hogy eljön meghallgatni a dalokat, amiket az albumra írtunk, és nekünk gyakorolni kellett volna őket. Mi viszont inkább moziba mentünk, vagy valami ilyesmi. [Nevet] Emlékszem, nagyon gyerekek voltunk még. Kicsit fura is arra gondolni, mennyire fiatalok voltunk. Még akkor is, ha már egy banda voltunk és a saját karrierünket próbáltuk elindítani, valójában csak gyerekek voltunk, akik bajba kerültek és menők akartak lenni.
Mit gondolsz az albumról most?
— Szerintem sokan nem szeretik visszahallgatni az első albumukat, mert egy kicsit olyan, mintha a saját naplódat olvasnád. Én viszont végtelenül büszke vagyok erre a lemezre, és ezt nem nyálasan kell érteni, de konkrétan dagad a mellkasom. Hihetetlen érzés visszatekinteni rá. Nincs túl sok iskolai évkönyvem, csak kb. hetedikig. Helyette vannak lemezeim, amiket visszahallgathatok, vagy visszaolvashatom a dalszövegeket és emlékezhetek, pontosan mit csináltam vagy mit éreztem. És ez nagyszerű érzés.
