T. Zs. levele

Sziasztok!
Végre volt egy kis időm, illetve összeszedtem a gondolataimat, és leírtam, hogy mit is jelent nekem a Paramore. 🙂

A Paramore volt az első banda, akiket szerettem, nagyjából három éve ismertem meg őket, amikor az unokatestvérem – aki akkor még szintén nem tudott semmit róluk – megmutatta a Monstert, mondván, hogy a klipben szereplő vörös hajú lány hasonlít az egyik kedvenc könyvünk szereplőjére. Szerelem volt első hallásra, utána hetekig ezt hallgattam, letöltöttem az addig megjelent albumokat, elolvastam egy csomó velük kapcsolatos cikket, utánanéztem a tagoknak. Nem tudom, hogy, de eközben nagyon megszerettem őket. Ők vezettek be ebbe a műfajba, addig elég béna zenét hallgattam, de a Paramore mindent megváltoztatott. Az ő koncertjükön voltam először, és bár régen megfogadtam, hogy én egy bandáért sem fogok úgy rajongani, mint ahogyan néhányan teszik, mostanában rájöttem, hogy ez nem igazán sikerült, hiszen most szerintem elvetemültebb fan vagyok, mint ők.

Azon kívül, hogy jó zenét csinálnak, mindannyiukra csak felnézni lehet, minden egyes cselekedetükkel azt üzenik, hogy fontos, hogy megvalósítsuk önmagunkat, hogy ne érdekeljen, mások mit gondolnak rólunk, hogy elég erősek vagyunk, és igazából ez az, amit igazán becsülök bennük. Hogy pozitívak maradnak, a tapasztalataikat átadják nekünk, rajongóknak és egy pillanatra sem hagyják, hogy elszomorodjunk. Nagyon sokszor segítettek már nehéz helyzetekben, ha mással nem, akkor a számaikkal. Ha őket hallgatom, akaratlanul is mindent kizárok a fejemből, és csak a srácok gitározására, a dobra, Hayley hangjára és a hihetetlen dalszövegekre figyelek. Amikor szomorú vagyok, vagy rossz kedvem van, csak meghallgatom mondjuk a Last Hope-ot, és úgy érzem, minden rendben lesz, mert a számban lévő óriási erő meggyőz erről. Minden egyes akkorddal, hanggal azt üzenik, hogy tovább kell csinálnod, meg tudod csinálni, nem szabad feladnod, ha mások nem, mi hiszünk benned.

Szerintem mondhatom azt, hogy félig-meddig miattuk vagyok az, aki vagyok, hiszen végigkísérték az életemnek azt a szakaszát, amikor az ízlés, stílus, gondolkodásmód és hasonlók kialakulnak. Ők szerintem tényleg az a zenekar, akikre nem fogok ráunni, akiket nem fogok elfelejteni, és akiktől bármikor szívesen meghallgatok egy dalt. Tulajdonképpen nehéz megfogalmazni mindazt, ami a Paramore szó hallatán az eszembe jut – és lehet, hogy ez egy kicsit furcsán, esetleg nyálasan hangzik –, de tényleg úgy érzem, hogyha nem ismertem volna meg őket, akkor egy jókora űr lenne a mellkasomban, ahol az Ő helyük lenne.

További szép estét, és köszönöm a lehetőséget! 🙂