K. Kitti élménybeszámolója

2007-ben ismertem meg a bandát a Misery Business-szel. Emlékszem, amikor sorban töltögettem le a számokat utána és arról álmodoztam, hogy egyszer láthatom őket. Egészen eddig kellett várnom rá, de teljesen megérte. Az egész napos szenvedés is megérte. Mivel én már pár éve Dániában élek, a pestire nem tudtam elmenni, de szerencsére ide is jöttek június 24-én.

2-3 körül értem a helyszínre, de már akkor rengetegen vártak a sorban. Szépen előrementem megnézni, hogy mi történik, és kiderült, hogy velünk szemben a banda busza állt, ők pedig ott ültek a sötétített ablakok mögött. Hayley a koncert közben el is mondta, hogy onnan néztek és hallgattak minket, elég creepy módon.

Kiderült aztán, hogy az első 75 érkező számot kapott, amivel bemehetnek majd hamar. Én kicsivel utána értem oda, de annyira nem érdekelt, 75 ember nem nagy akadály. Szóval vártunk, egyre több ember lett, a sor kikanyarodott az utcából. Aztán kiderült, hogy ez a számozás nem hivatalos, csak néhány túlbuzgó fan (Angliából, ahova majdnem minden évben megy a Paramore!) kezdte el, hogy megmaradjon a helyük. No comment, ebből lett is jó pár vita, gőzük sem volt az egészről.

Aztán beengedtek minket este hétkor (fél órával később, mint ahogy előre mondták, de nem bánom, hogy kint kellett maradni plusz fél órára, ott legalább volt levegő). Vártunk jó sokat, de kaptunk szerencsére vizet a biztonsági emberektől. A harmadik, negyedik sor között álltam bal oldalon, Jeremy előtt.

A kezdés pontos volt, aminek nagyon örültem, mert minden bajom volt már (tényleg semmi levegő nem volt bent). Az előzenekar kezdett, a Dutch Uncles. Pár hete meghallgattam őket, de nagyon nem tetszettek akkor, most viszont nagyon jók voltak, élőben sokkal jobbak. De a legjobb természetesen az énekes tánca volt. A legvégén váltottunk velük pár szót az egyik taggal, nagyon aranyos volt, és miután megemlítettem, hogy magyar vagyok, mondta is a magyarországi élményeit.

Utánuk fél órás szünet, majd 9-kor elsötétült minden és megláttam Hayley-t és Taylort. „Let them have their time, sit back and let them shine”. Még mindig hihetetlen, hogy ott álltak előttem. Nagyon, nagyon elérzékenyültem, egy hang sem jött ki először a torkomon. Nem kell félni, utána volt elég (mára már nem igazán), csak abban a pillanatban annyira lenyűgözött a jelenlétük, hogy így reagáltam. A Misery Businessnél meghaltam. Kiénekeltem magam teljesen.

Hihetetlen, hogy mennyi energia van Hayley-ben. És az is, hogy ennyire tökéletes a hangja. Jeremy végig bohóckodott előttünk, Taylort sajnos közelről nem sokszor láttam, mert ő a másik oldalon volt. Rengeteg dolgot dobáltak fel nekik a színpadra: rajzokat, zászlókat, pólókat, egy pillangós hajba való akármit, amit aztán Taylor boldogan viselt.

A setlist ugyanaz volt, mint a legtöbb európai koncerten. Féltem, hogy a Proof kimarad majd, de muszáj volt nekik játszani, mert hallottak minket énekelni a buszból. A színpadra pedig rengeteg ember jutott fel az Anklebiters alatt, mert akiket kiválasztott alapból Hayley, vitték a barátaikat is… A Dutch Uncles tagja, akivel beszélgettük mondta is, hogy ez volt eddig a legtöbb szerinte.

Nem is tudom eldönteni, hogy melyik rész volt a kedvencem. Először azt akartam írni, hogy a Still Into You, de aztán eszembe jutott a Let The Flames Begin, az Anklebiters, a Proof, a Whoa, a Brick By Boring Brick is… A Decode, a Renegade… Úristen, Hayley hangja elképesztő. Nem tudom elégszer elmondani.

Ami nagyon tetszett, ahogy beszélt a számok között. Egy igazi példakép. Az Ignorance előtt a banda rosszabb napjairól mondott pár dolgot. A kedvencem az volt, amikor az Anklebiterst vezette fel. Nem emlékszem már sajnos pontosan a szavaira, de a lényeg az volt, hogy megkért minket, hogy most felejtsük el az összes gondunkat, zárjuk ki őket a négy falon kívülre és csak engedjük el magunkat. Mindig legyünk önmagunk és ne hagyjuk, hogy mások befolyásoljanak minket. Eddig is imádtam ezt a számot, de mostantól mindig ez jut majd eszembe róla.

Nagyon hamar eltelt az a 90 perc, amit játszottak. Mire észbe kaptam, már megköszönték, hogy ott voltunk, ígérték, hogy jönnek vissza, mert imádják Koppenhágát (mindenhol ezt mondják, tudom, de na) és waahhhhhh. Jeremy rengeteg pengetőt dobott el, egyet pontosan nekem, de a körülöttem állók kilökték a kezemből.

Tényleg ez volt életem egyik legjobb napja. A sokévnyi várakozás és remény, hogy egy országban leszünk… Végre.

Amit még elfelejtettem: kapunyitás előtt két órával elfogytak az utolsó jegyek is, szóval telt ház volt. Ez 1550 embert jelent. Hayley a koncert után nem sokkal szaladt is vissza a buszukba, Jeremy és Taylor pedig éjfél után még ott kószáltak és a türelmes rajongókkal fényképezkedtek.

Nagyon remélem, hogy beváltják az ígéretüket és hamarosan visszatérnek, addig is megpróbálom túltenni magam a post-concert depressionön, amitől azóta is szenvedek.